Miért éppen Annapurna?

Nepál paradicsom a hegyek kedvelőinek, nyilván nem meglepő módon, és rengeteg kisebb-nagyobb túraútvonal van az országban. A hosszabb lélegzetű túrák közül a két leghíresebb az Everest alaptábor és az Annapurna-körtúra. Mindkettő legendás hírű. Régi vágyam volt hogy megismerjem közelebbről a Himalájákat, a két nevezetes útvonal közül végül az Annapurna-kör mellett döntöttem: egyrészt olcsóbb, másrészt a leírások alapján szebb, változatosabb mint az Everest-túra (népszerűségben viszont ez utóbbi vezet).

Az Annapurna-körtúra hagyományosan Besisaharból indul, és Pokharában ér véget, és a világ egyik legszebb túraútvonalaként tartják számon. Szégyen vagy nem, én az eredeti útvonalnak egy rövidített változatát teljesítettem, kör helyett egy félkört, a Dharapani-Muktinath távot gyalogoltam végig, ami belefért tíz napba.

A kényelem ára

Először arra gondoltam hogy magam szervezem az egészet, de mivel először jártam itt, több engedélyt is ki kell váltani és állítólag a turistáknak kötelező vezetőt fogadni, végül az egyszerűbb utat választottam, és a GetYourGuide weboldalon lefoglaltam egy teljes, tíznapos csomagot. Mintegy 800 euróba került, ami magába foglalta a hegyi vezetőt, a szállásokat, transzfereket és a szükséges engedélyek beszerzését. Egy tíz napos túráért ez szerintem kedvező ár.

Igazából nem tudtam mire számítsak, mivel az oldal leginkább csoportos kirándulásokat kínál, arra gondoltam ez is egy csoportos kaland lesz. Tévedtem, egy hegyivezetőt kaptam, csoporttársak nélkül. Ő foglalt mindent, szállásokat a hegyekben, kiváltotta az engedélyeket a nemzeti parkokba, buszjegyeket, a vendéglőkben az étlapot is elém rakta, ő vette fel és adta le a rendeléseket. Egyszóval, elintézett mindent, nekem csak hátra kellett dőlni és élvezni az utat. Vagyis hát nem egészen, elvégre ez egy több napos, több mint száz kilométeres gyalogtúra.

Felkészülés a nagy útra: mit vigyünk magunkkal

A hegyi túrázás nem játék, pláne nem a Himalájában. Mivel Thaiföldről érkeztem mindössze egy fapados-kompatibilis kis hátizsákkal, nyári cipőben és rövid ujjú pólóban, így mégsem mehettem hegyet mászni. Egyedül túrabakancsot hoztam magammal, mert valószínűleg nem jó ötlet egy új bakancsot a Himalájában, egy több mint 100 kilométeres útvonalon kitaposni.

Ha felszerelés nélkül érkeztünk, attól a veszélytől nem kell tartanunk, hogy Nepálban ne tudnánk hozzájutni. Kathmandu turistanegyede, a Thamel városrész telis-tele van túrafelszerelést árusító boltokkal, ezek némelyikében bérelni is lehet a cuccokat.

A minimális felszerelés: túrabakancs, tollkabát, hálózsák, túrabot, sapka, kesztyű, fejlámpa meg persze a hátizsák. A hálózsák azért fontos, mert ugyan mindig lesz szálláshelyünk, és ágyban fogunk aludni még négyezer méter fölött is, fűtés az nincs, így gyakran fagypont körüli/alatti hőmérsékleten fogunk éjszakázni. A szálláshelyeken van étterem, így nem kell több napra való kaját csomagolnunk és magunkkal cipelni. Készpénzt viszont igen, az árak a magassággal arányban meredeken emelkednek, a hegyi kis falvakban ötször annyit is elkérnek ugyanazért a fogásért, mint Kathmanduban.

Azt a megoldást választottam, hogy Kathmanduban veszem meg a szükséges felszerelést, majd hazahozom. A szállásomtól nem messze találtam egy túrafelszerelést árusító boltot, melynek jó értékelése volt a Google-n. Az összes cuccért – hálózsák, tollkabát, hatvan literes hátizsák, néhány túrazokni, póló, vizespalack, túrabot, fejlámpa – olyan 250 euró körüli összeget fizettem.

Szállások, étkezés, és a Dal Bhat ereje

Tény, hogy egy ilyen túra során az embernek ki kell lépnie a komfortzónából. A nepáli hegyi szállások meglehetősen egyszerűek, és minél feljebb megyünk, annál spártaibbak. Fűtés csak a központi pihenőhelyiségben van, ahol az étkezés is zajlik. Ágyban alhatunk a túra során mindvégig, takarókat is kapunk, de az nem biztos hogy elég lesz a fagypont környékén. Emiatt kell a hálózsák. Elvileg mindenhol van meleg víz a tusoláshoz, a gyakorlatban sehol nem találkoztam vele. Meleg étel szintén lesz minden nap, még 4000 méter fölött is, bár az árak meredeken emelkednek a magassággal.

Ár/érték arányban leginkább a dal bhat nevű nemzeti étel ajánlott. Ez főtt rizs, amit leöntenek fűszeres lencsefőzelékkel, és párolt zöldségekkel fogyasztják. Tápláló és finom étel, érdekessége, hogy mindenhol egy kicsit másképp készítik, más-más zöldségeket kapunk a rizshez. További előnye, hogy amikor a felét elfogyasztottuk, a felszolgáló odajön hozzánk és „utántölti” a tányérunkat, egyfajta „all you can eat” ételként funkcionál. Mint a szomszédos Indiában, itt is mindent telenyomnak curryvel. A másik jellegzetes étel a momo, ezek zöldséggel vagy hússal töltött sült vagy főtt gombócok. A hegyekben nem ajánlott húst fogyasztani, mivel lehet hogy napokig volt úton.

Nem kis pénzt fizettem a túráért, ezért inkább vegetariánus lettem arra a tíz napra, minthogy egy ételmérgezés tönkrevágja az egész kalandot. A szállások egyébként nagyon olcsók, de cserébe elvárják hogy náluk étkezzünk.

A rejtett veszélyek: ivóvíz és magasság

Egy további kérdés az ivóvíz biztosítása, mivel a csapvíz nem iható sehol, és tíz napra való ivóvizet nem cipelhetünk magunkkal. Több lehetőségünk van. Az egyik, hogy mindig megvásároljuk a szükséges palackozott ivóvizet, ami egyrészt drága, másrészt nem túl környezetbarát megoldás. Az útvonal mentén vannak pontok ahol biztonságos ivóvízzel tölthetjük meg palackunkat, viszonylag olcsón. Én a legolcsóbb megoldást választottam, a víztisztító tablettákat. A víz kicsit klórízű lesz, de az út során sehol nem lett semmi bajom tőle.

Fontos tisztában lenni a magasság veszélyeivel. Háromezer méter fölött már előfordulhat magassági betegség, a túra legmagasabb pontja pedig ötezer méter fölött van. Elkerülésének legbiztosabb módja, ha lassan haladunk. Lehet hallani lelkiismeretlen vezetőkről, akik a lehető leggyorsabban felviszik a kuncsaftot nagy magasságba, hogy aztán amikor rosszul lesz, helikopteres mentést hívjanak és behajtsák a mentés költségeit. Sőt, az ételbe kevert hashajtóval is siettethetik a rosszullétet. Mivel már letartóztatások is történtek ez ügyben, nem puszta szóbeszédről van szó. Különösen akkor kell résen lenni, ha az ár gyanúsan alacsonynak tűnik.

Kalandos út a Himalájákba

Végül eljött az indulás napja. Nem sokat aludtam az izgalomtól, hiszen ilyen volumenű túrát még soha nem vittem véghez. Vezetőm már kora hajnalban írt, hogy ott vár a szállásom előtt. Felkaptam a hátizsákot, a túrához nem szükséges cuccaimat leadtam a recepción, hogy ne cipeljek magammal mindent, és elindultunk a buszállomásra, ahol beültünk a Besisahar-ba tartó buszra. Az utazás valóban autentikus volt, mert nem turistabusszal utaztunk, hanem a helyiek által használt buszjárattal.

A nepáli buszok és teherautók igazán egyedi kinézetűek, tarka színekre festik őket, tele vannak mindenféle díszekkel, és furcsa feliratokkal (például „úti harcos”, „az utak királya”, vagy „szeretem az anyukámat”). Gyorsan fogalmat nyertem a nepáli hegyi utak állapotáról és a helyi vezetési stílus sajátosságairól. Az, hogy az utak rosszak, nem igazán írja le a valóságot, egyes helyeken az út konkrétan a Hold felszínére hasonlított. Az is kiderült, hogy előzni bárhol, bármikor lehet, hogy nem látjuk jön-e szemből valaki, az nem számít. Számos alkalommal láttam, amint a busz előzni kezdett a kanyar előtt, amikor aztán szembetalálta magát egy másik járművel, mindkettő megállt, míg végül az egyik jármű visszaszuszakolta magát a saját sávjába. A mintegy 180 kilométeres távot a busz hat óra alatt tette meg. De kiderült, hogy itt kezdődött még csak az igazi kaland.

A buszt terepjáróra váltottuk (ez két óra várakozással járt, míg össze nem jött a szükséges számú utas), és irány a hegyek. Én a sofőr melletti ülésen ültem, egy kínai nő társaságában, míg hátul négyen foglaltak helyet. Mielőtt elindultunk volna, behajtottunk egy szervizbe, ahol nekiálltak szerelni a terepjárót. Nem túl bizalomkeltő kezdet, de megnyugtattak, hogy ez csak egy standard ellenőrzés a nehéz hegyi út előtt.

A dzsippel próbaképpen átverettek egy közeli patakon, majd végre elindultunk. Hajmeresztő utakon haladtunk, centikre a szakadéktól, és olyan mértékben dülöngéltünk a gidres-gödrös terepen hogy egyfolytában kapaszkodni kellett. Az utak minőségéről annyit, hogy az egyik szakasz konkrétan egy hegyi patak volt, és sokszor keltünk át vízeséseken, amelyek az útra hullottak. Végül késő este megérkeztünk a gyalogtúra kezdőpontjára, Dharapaniba. Megvacsoráztam, majd elfoglaltam a szobámat, és aludni tértem, hogy másnap kipihenten vágjak neki a kalandnak.

Első nap: a kezdeti sokk (Dharapani – Chame)

A következő nap reggel elindultunk felfelé, csodás tájakon, fenyőerdőkön, bájos kis falvakon át, útközben ködbe burkolózó hegyeket, színes imazászlókkal díszített szentélyeket, legelésző jakokat láttunk, és néhol gyalogos függőhidakon keltünk át.

Az első napi útvonal egy 16 kilométeres gyaloglás volt, nagyjából ezer méter emelkedéssel. 1800 méterről indultunk, hogy a nap végére a 2670 m magasságban levő Chame településig jussunk. A tájat leginkább a fenyőerdőkkel borított hegyoldalak dominálták. Utólag visszagondolva talán ez a nap volt az egyik legnehezebb, mivel a szervezetem még nem akklimatizálódott a magassághoz, ezért már néhány lépés után úgy éreztem magam, mint aki több kilométert lefutott.

Második nap: az almák földjén (Chame – Upper Pisang)

A reggeli után elhagytuk a szállást, és rögtön az út elején megpillantottuk az első havas csúcsot. A bandukolás második nap már könnyebben ment. Félúton az egyik faluban megálltunk ebédelni, jól feltankoltam magam dal bhatból. Itt az is kiderült, hogy már háromezer méter fölött járunk.

Útközben több helyen is találkoztunk almaültetvényekkel. Nepál szubtrópusi ország, ezért az alma tengerszinten nem tud megteremni, hiszen az éghajlat túl forró. Itt háromezer méter magasságban viszont jól érzi magát, és úgy tűnik, a helyi mezőgazdaságnak fontos részét képezi.

Kora délután már oda is értünk a 3300 méter magasságban fekvő Upper Pisang településre. Mivel az aznapi túra befejeződött, ellátogattam a közeli templomhoz, ahonnét a környező tájra is csodás kilátás nyílott.

Harmadik nap: érkezés Manangba

Reggel csodás látványra ébredtem: a felhők eltűntek, gyönyörű kilátást engedve a 7937 méter magas Annapurna II hegycsúcsra. A táv 16 kilométer, de csak kicsiny emelkedéssel. Ezért ez egy laza nap volt, útközben nem győztem bámulni és fényképezni a gyönyörű, fehéren szikrázó havas hegyoldalakat. Ahogy haladtunk felfelé, a fenyőfák egyre ritkultak, és egyre kopárabbá vált a táj.

Manangban egy üdvözlő kapu, valamint egy, a magassági betegség veszélyeire figyelmeztető tábla fogadott minket. És egy információs tábla az itt honos, ám rendkívül ritka és veszélyeztetett hópárducról.

Negyedik nap: akklimatizáció Manangban

Manang egy elbűvölően szép falu a Himalájákban, 3540 méter magasságban. Mivel nagyon sokan akklimatizálódnak itt egy napot, tele van az Annapurna-túrát teljesítő, világ minden tájáról összegyűlt vándorokkal. Ha kiderül, hogy nem hoztunk elég készpénzt, itt még találunk bankautomatát. Találhatunk boltot is, viszonylag barátságos árakkal. És van pékség is, ahol ehetünk kakaós csigát vagy almás rétest – a következő állomásokon ilyen luxusban nem lehet részünk. Rendes utak itt már nincsenek, közlekedni lovakkal lehet vagy legfeljebb motorkerékpárokkal.

A magassági betegség nem játék, ezért nagyon ajánlatos itt egy nap akklimatizációt beiktatni – így tettünk mi is. Háromezer méter fölött jelentkezhet, aminek a tünetei szédülés, hányinger, fáradtság, légszomj. Súlyos esetekben csak egy orvosság van, minél gyorsabban leereszkedni a hegyről. Szerencsére esetemben nem voltak komolyabb tünetek. Csak egyik nap fájt a fejem, amikor ezt elmondtam a vezetőnek, azt válaszolta hogy bizonyára azért, mert nem sapkában aludtam, és „megfázott” a fejem. Igaza volt, onnantól kezdve sapkát húztam, és a fejfájás is megszűnt.

A következő nap a vezetőmmel megnéztünk egy közeli tavat, ami egy gleccser olvadékából született, majd délután egyedül mászkáltam kicsit a környéken. Elmentem egy közeli sztúpához, ahonnét megcsodáltam a kilátást. A táj mesébe illően szép, a hatalmas, 7-8 ezer méter magas hegyóriások látványa fenséges.

Ötödik nap: elhagyjuk a civilizációt (Manang – Yak Kharka)

Miután kipihentük magunkat Manangban, tovább folytattuk az utat Yak Kharka felé. Ez egy laza, tíz kilométeres túra volt, melynek során átléptük a 4000 méteres magasságot. Falvak itt már nincsenek, csak szálláshelyek. A növényzet egyre ritkult, a fenyőfákat bokrok váltották fel. A hegyi folyók is egyre mélyebben zúgtak alattunk.

Közlekedni csak gyalog lehet, vagy lóháton, néha félre kellett állnunk a szűk ösvényen, hogy elengedjük a lovakat, akik már messziről jelezték jövetelüket a nyakukba akasztott csengővel.

Hatodik nap: Thorong Phedi alaptábor

A növényzet tovább ritkult, átadva helyét a kősivatagnak. Thorong Phedi 4450 méter magasságban fekszik, ez az utolsó állomás a túra csúcspontja, a Thorong La hágó előtt. Vezetőm elmondta, hogy másnap nagyon korán indulunk, hajnali négykor, és megpróbálunk már reggel hétre odaérni a hágóhoz. Ezért pihenjem ki magam ahogy tudom.

Ahogy haladunk felfelé, a szállások is egyre puritánabbak. Fűtés nincs, a hőszigetelés is ismeretlen fogalom, az ajtók, ablakok és a fal között sokszor centiméteres rések vannak. Nem meglepő módon ez volt a legspártaibb szálláshely, és áram csak nappal volt, mivel napelemekről ment. Az viszont meglepetésként ért, hogy itt is volt wifi, igaz, nagyjából használhatatlan. Na de hát nem internetezni jöttünk fel 4500 méter magasságba.

Hetedik nap: átkelés a Thorong-La hágón

Kora hajnalban keltünk, és reggeli után azonnal útnak indultunk (kicsit meglepődtem, hogy még itt, 4450 méter magasságban is működött étterem, ahol meleg ételt lehetett rendelni).

A túra csúcspontja (szimbolikusan és szó szerinti értelmezésben is) az 5416 méter magasan fekvő Thorong La hágó. Ez az átkelés az útvonal legnagyobb próbatétele: a táv 25 kilométer, a szintemelkedés 1000 méter, amit 1500 méter leereszkedés követ, a hőmérséklet pedig -10 fok körül van. Vaksötétben indultunk el. Gyorsan kiderült hogy hiba volt a legolcsóbb fejlámpát megvenni: a próbák során kifogástalanul működött, de a -10 fokban csak néhány másodpercig volt hajlandó világítani, majd kikapcsolt. Így vezetőm lámpájára kellett hagyatkoznom.

Amikor megálltunk pihenni, kiderült hogy a kulacsainkban megfagyott a víz, fel kellett törni a jégkérget hogy ihassunk. Ahogy haladtunk felfelé, lassan kivilágosodott, a köves sivatagot pedig havas táj kezdte felváltani. Itt már semmilyen növényzet nincs.

Reggel hét óra felé a hegyi vezetőm megszólalt, hogy két percre vagyunk a hágótól. Nem láttam semmi említésre méltót, de azért mentem utána. A kanyar után valóban feltűnt a színes imazászlókkal borított havas hágó a hatalmas felirattal: Thorong La 5416 m. A felirat előtt sokan fényképezkedtek, így tettünk mi is a hegyi vezetőmmel. Mivel a hó is elkezdett esni, nem sokat várakoztunk itt, gratuláltunk egymásnak és mentünk tovább. A meredek emelkedést még meredekebb leereszkedés követte, oda kellett figyelni, hogy ne essünk el. Rövid idő múlva kiértünk a havas zónából, és hamarosan a tollkabát is lekerült. Délelőtt tizenegyre már meg is érkeztünk a célhoz, Muktinathba (pedig a leírás szerint az aznapi program 12 óra gyaloglás, ehhez képest hét óra alatt odaértünk).

Muktinath: vissza a civilizációba

Kis túlzással, visszaérkeztünk a civilizációba, Muktinath már járművekkel is megközelíthető. A város egy híres zarándokhely mind a hinduk, mind a buddhisták számára. Aznap is hatalmas tömeg volt a városban. Megnéztük a templomot, a hatalmas Buddha szobrot, és megcsodáltuk a 8167 méter magas Dhaulagiri csúcsot, amely innen jól látszik. A környék rendkívül száraz, mivel a környező hegyek felfogják a felhőket.

Tulajdonképpen itt véget is ért a túra, amelyről utólag elmondhatom, a vártnál könnyebbnek bizonyult. Nem vagyok nagy sportoló, sem hegymászó, csak alkalmi túrázó, és ez volt az első több napos túrám. Ezért szerintem ezt az útvonalat bárki teljesíteni tudja, aki komolyan áll hozzá. Persze arról nincs szó, hogy könnyű lenne, ha valakinek a napi testmozgást a fotel és a hűtő közötti ingázás jelenti, az ne nagyon vágjon bele komolyabb felkészülés nélkül.

Jomsom, a szelek városa

A következő nap már busszal mentünk Jomsomba. A vezetőm szerint jó minőségű út vezet a két település között, ezért aztán a buszban nem kapaszkodtam kézzel-lábbal, mint ahogy azt megszoktam már a nepáli utakon. Hiba volt: egyszer csak azon kaptam magam, hogy repülök felfelé, és úgy bevertem a fejem a busz plafonjába, hogy csillagokat láttam. Úgy látszik, a jó út fogalmát itt kicsit lazábban értelmezik.

Jomsom az almatermesztésről híres, legalábbis ezt volt a benyomásom az úton-útfélen árult friss és szárított alma alapján. Van itt egy repülőtér is, ahová kisgépek érkezhetnek. A város rendkívül szeles, emiatt csak napi két repülőjárat van, és csak reggel, mert délután a szelek felerősödnek. A landolás és felszállás akkor is hajmeresztő, ha nem számolunk a szelekkel. Jomsomból gyönyörű kilátás nyílik a Nilgiri hegységre: magunk előtt látjuk a hegy magassági zónáit: a fenyőerdős zöld részt, a kopár, köves barna zónát és a fehér hósapkát.

Vezetőmmel elmentünk egy közeli tóhoz és egy újonnan épült hegyi kolostorhoz, ahonnan letekinthettünk az egész völgyre. A táj teljesen más, mint a túra elején: ott zöld hegyoldalak uralták, itt pedig kopár volt minden. Utána megünnepeltük a túra végét, ami úgy nézett ki hogy megittunk valamit, közben vezetőm végig panaszkodott a nepáli gazdasági viszonyokra meg arra, hogy a cége milyen kevés pénzt fizet neki egy túráért. Finom célzás arra, hogy illene borravalót adni. Utánaolvastam mennyi az annyi, egy ilyen túra esetén napi 10-15 dollár, vagyis a 10 napos túravezetésért 100-150 dollár a szokásos borravaló. Így adtam neki 160 dollárt, amit teljes mértékben megérdemelt, mert valóban mindent megtett hogy a legkisebb gondom se legyen a túra során. Nem lehet könnyű a hegyi vezetőknek, mesélte, hogy hazaugrik néhány napra, megünnepli családjával a Diwali fesztivált és utána már megy is a következő küldetésre, négy amerikait fog felkísérni a Mount Everest alaptáborig.

Pokhara, a gyönyörű tóparti város

A következő nap felszálltunk a Pokharába tartó buszra. Miközben várakoztunk, egy hatalmas kecskenyájat tereltek előttünk az úton. A vezetőm szerint egészen Pokharáig terelik őket, a hamarosan kezdődő hindu ünnepségre, ami 160 kilométeres táv. Hat óra zötykölődés után megérkeztünk célunkhoz, amely egyébként Nepál második legnagyobb városa. Elbúcsúztunk egymástól, és megkerestem a szállásomat, majd nyakamba vettem a várost. Pokhara gyönyörű környezetben fekszik, egy hegyektől körülvett tó partján. Szép időben a dombok fölött láthatók a havas csúcsok is. A tópart kicsit turistás, tele van bárokkal és étkezdékkel, de a tó és a mögötte lévő hegyek látványa lenyűgöző.

Másnapra foglaltam egy olcsó csoportos kirándulást a GetYourGuide-on. Igazi autentikus élmény volt, mert a csoportból én voltam az egyetlen európai turista. Pokhara és környéke tele van érdekes látnivalókkal. Megnéztünk több templomot, egy barlangot, amelyben belülről kilátás nyúlt egy vízesésre, a Világbéke pagodát, ahol kötelező a csend, a Davy-vízesést amely egy sötét szurdokba hullik, és a Pumdikot Shiva-szobrot. Ez utóbbi hely volt a kirándulás csúcspontja, ahonnan elképesztő kilátás nyílik: lent látjuk a tavat, mellette a várost, fölötte zöld dombokat, afölött felhőket, a felhők fölött pedig az Annapurna-hegylánc hófödte csúcsait.

Visszatérés Kathmanduba, búcsú a hegyek birodalmától

Sajnos minden jónak vége szakad, kénytelen voltam búcsút venni a gyönyörű tóparti várostól, és másnap reggel felszálltam a Kathmanduba tartó buszra. A körülbelül 200 kilométeres utat a busz nem kevesebb mint 10 óra alatt tette meg. Útközben csodás himalájai tájakat láthattunk, és nepáli előadók klipjeit a busz elejére felszerelt tévén. Este értünk Kathmanduba, ahol még egy lazulós napot töltöttem, majd másnap fájó szívvel indultam a reptérre.

Nepál egy gyönyörű, izgalmas országnak bizonyult, ahol a természeti és kulturális látnivalók bőven ellensúlyozzák az olyan negatívumokat mint a szétdobált szemét vagy a kaotikus közlekedés. Akit pedig vonzanak a hegyes vidékek, valószínűleg életre szóló élményekkel fog gazdagodni. Egy ilyen túra során az ember nemcsak a hegyekkel küzd meg, hanem egy kicsit önmagával is – és ez az élmény teszi igazán maradandóvá az egészet. 

The post Annapurna-(fél)körtúra – Balázs túrabeszámolója appeared first on Utazáskatalógus.

Vasárnap

Délután futott be a Shinkansen-em Nagojából a Tokyo Station állomásra. Itt a szokásos metrójegy vásárlás következett, ami nem is volt egyszerű.

Tokióban két nagyobb vállalat üzemelteti a metrót (Toei és Tokyo Metro) és nem mindegyik jegy érvényes mindkettőre. Ugyanis az automatákból csak 24 órás jegyet vehetünk, de az csak az egyikre érvényes (attól függ, melyik társaság üzemeltette automatánál vagyunk). A Subway 24, 48, 72 órás metrójegy érvényes mindkettőre, de azt csak turista infós pultnál lehet kapni. Már ennek a megtalálása se volt könnyű a Tokyo Station-ön. Szóval érdemes figyelni erre, nem a legturistabarátabb megoldás.

A metróhoz még két dolog. Az egyik, hogy itt is sokat kell gyalogolni az aluljárókban és az átszállásoknál. Többet, mint pl. Oszakában. Rengeteg felszíni kijárata van a metrónak, előre érdemes megnézni Google Maps-en, melyik a nekünk megfelelő. A másik, hogy ha a metrójegyet nem fogadja el a gép, akkor a mágneses rész a hibás. Ilyenkor a metróállomáson lévő pulthoz kell menni és kicserélik.

A szállásom a Tokyo Skytree közelében volt, a metrótól 5 percre. Fontos a szállás elhelyezkedése, mert a város hatalmas. Először egy külvárosi részben foglaltam, de amikor láttam, hogy kb egy óra a belváros metróval, átfoglaltam egy közelebbibe (csak kicsit volt drágább). Így a metróval negyed óra alatt bent voltam a központban.

A késő délutánra egy programot terveztem: az Ueno Parkot és az ott található Tokió Nemzeti Múzeumot. A múzeumba 1000 jen a belépő, ez az egyik legismertebb ilyen intézmény Japánban. Valóban sokrétű a gyűjteménye, bár őszintén szólva, én nagyobbnak gondoltam. De mindenképp érdemes eljönni. A park az egyik legnagyobb tokiói zöld terület, kiegészülve a Shinobazu-tóval. Kellemes sétát tettem itt, be is esteledett közben.

A szállásra visszafelé pedig ilyen környezetben gyalogoltam vissza (a sárga épület az Asahi sörgyár központja):

Hétfő

A szállásomtól kb. 10 perc sétára volt Tokió legrégebbi temploma, a Sensō-ji. Ez az Asakusa metróállomás mellett van, így sok turista volt már kora délelőtt. Valóban szép épület, a felé vezető rész egy kisebb bevásárlóutcát alkot.

Metróval a Tokió-torony felé utaztam, közben leszálltam a Ginza-negyednél, ami a város egyik legfontosabb bevásárlónegyede trendi üzletekkel.

A Tokió-toronyba nem mentem fel (helyette a Tokyo Skytree-be kedden), de a mellette lévő Shiba Parkban lévő Zojo-ji templomtól nagyon szép kilátás nyílt a toronyra. Érdemes eljönni ide és egy japán esküvőt is láthattam.

Egy nem várt zápor érkezett, holott nulla százalék volt az eső valószínűsége. Fenntartással kell fogadni az időjárás-előrejelzéseket. Visszautaztam a szállásra, hogy cipőt cseréljek, majd az eső elállta után ismét elindultam.

A Shinjuku negyed az egyik leghíresebb része Tokiónak. Itt van az egyik felhőkarcoló tetején a Godzilla-fej, valamint este élénkül meg igazán a környék, amikor fényárban úszik minden.

Érdekes része a negyednek a mellette lévő Shinjuku Golden-Gai, ami megőrizte régi jellegét. A sikátorokban kifőzdék, kis kocsmák találhatók, teljes ellentéte a pár száz méterre lévő utcáknak.

Következett a másik ikonikus negyed, a Shibuya. Ez főleg a kereszteződéséről híres, amelyet a világ legforgalmasabb gyalogos átkelőjének tartanak. Mondjuk a turisták tesznek róla, mivel rengetegen használják, hogy képet csináljanak a zebra közepén. Amúgy tényleg van egyfajta hangulata, én is többször átkeltem rajta minden irányból.

Ezután a kivilágított Tokió-toronyhoz metróztam, hogy ne csak nappal lássam az itteni Eiffel-tornyot.

A mai nap utolsó állomása az Akihabara negyed volt. Hasonlóan a Shinjuku-hoz, ez is fullra ki van világítva, tele anime és elektronikai üzlettel. Én nem vagyok egyiknek sem a rajongója, de egy látogatást megért.

Kedd

Ez a nap elég rövidre sikerült, köszönhetően a hétfő elázásnak. Már hétfő este éreztem, hogy megfáztam és a torkom is egy kicsit kapart. Úgyhogy a délelőttöt inkább a szálláson töltöttem a meleg szobában. Szerencsére az idő se volt nagyon jó és nem esett ki sok idő.

Délutánra a 15 percre lévő Tokyo Skytree-be volt jegyem. Innen van a legjobb kilátás a városra. A trip.com applikációban foglaltam, fél órás turnusokban lehet jegyet venni. A naplemente körüli időpontok napokkal előtte elfogynak, bár a helyszíni kiírás szerint bőven volt jegy (lehet a közvetítőknek adott fogyott el). A helyszínen a foglalásnál kapott QR-kódot kell beolvasni az automatánál, ami ad egy jegyet és azzal lehet felmenni. Fent bármeddig lehetünk.

Szokás szerint naplemente előtt mentem fel még világosban és közben sötétedett be. Minden irányba csodás a kilátás! Rengetegszer körbementem, nem győztem képeket csinálni és élvezni a látványt. Még egy felhőréteg közötti napsütést is sikerült elcsípni.

Van egy üvegpadlós rész is, amin a mélybe bámulhatunk. Aki nem félős, az sétáljon rajta.

És hogy a kisebb megfázás végleg eltűnjön, ettem egy jó forró, kiadós ráment. Húsleves gazdagon.

Szerda

Szerencsére problémamentesen ébredtem és a Nap is kisütött. Első utam a Császári palotához vezetett. Az épületet nem lehet megközelíteni, de a mellette lévő kert látogatható. Érdekes látvány, ahogy körülötte emelkednek a felhőkarcolók.

Sokan nem tudják, hogy van egy ingyenes kilátó is Tokióban. A létszámból is ez látszott, kb. harmincan voltunk. A Shinjuku utáni Tochomae metrómegállónál lévő Tokyo Metropolitan Government 45. emeletéről szintén szép kilátás nyílik. Sőt, a Fuji is jól látható tiszta időben. Sikerült is lefotózni a vulkáni csúcsot.

Gyalog a Shinjuku állomáshoz mentem, ahol nappal is megnéztem a környéket. Felmentem a Godzilla fejhez, de sajnos a terasz rész éppen zárva volt, csak ablakon keresztül tudtam egy fotót készíteni.

Metróval a Yoyogi Parkban melletti Meiji-szentélyhez utaztam. Nekem ez tetszett a legjobban Tokióban, valószínű a körülötte lévő nagy erdős rész miatt is. A helyiek is előszeretettel járnak ide, kevésbé érződik turistásnak.

Úgy döntöttem, hogy metró helyett elsétálok a Shibuyához a Zelkova Avenue-n keresztül. Ahogy közeledtem a kereszteződéshez, úgy lettek egyre többen. Nappal is rengetegen vannak a gyalogátkelőnél, sokan rohannak a zöld jelzéskor a közepére, hogy szelfit csináljanak.

Megvártam a sötétedést, nem untam meg egy óra után sem a helyet. Érdemes mindkét napszakban eljönni ide és élvezni a látványt.

Már csak egy dolog hiányzott, egy jó vacsora. Mivel ráment már eleget ettem, egy helyi hamburgerezőre esett a választásom a szállásom közelében. Szarvasgombás wagyu marhahúsos hambit ettem. Nem volt olcsó, de cserében eszméletlen finom.

Csütörtök

A repülő 12.55-kor indult a Narita repülőtérről. A Tokyo Skytree-nél lévő Oshiage állomástól utaztam a Keisei Narita Express-szel, 55 perc alatt ér a terminál alá (ha jól emlékszem, 1200 jen volt a jegy, automatából lehet venni).

Összegezve

Hát Tokió is elég tömény volt, hatalmas a város, az utazás is elvesz sok időt. Érdemes jól felkészülni egy menetrenddel, mert ha össze-vissza megyünk, elrepül hamar az idő. Na, meg a metrót is meg kell szokni.

Aki igazán el akar mélyülni itt, annak legalább öt teljes napot javasolnék. Utólag én is több napot szánnék a városra, de ez legalább azt jelenti, hogy valamikor még visszajövök. Mert Tokióba tényleg vissza kell térni!

A körút többi helyszínéről beszámoló

Tokió tudnivalók – hasznos információk utazáshoz

Két hét Japánban – 1. rész: általános információk

Két hét Japánban – 2. rész: Oszaka

Két hét Japánban – 3. rész: Kobe

Két hét Japánban – 4. rész: Nara

Két hét Japánban – 5. rész: Kyoto

Két hét Japánban – 6. rész: Nagoja

The post Két hét Japánban – 7. rész: Tokió appeared first on Utazáskatalógus.

Kyotóból a Willer busszal utaztam pénteken Nagojába, a főpályaudvarnál van a megálló. A metróhoz van 24 órás és napijegy is, nyilván a 24-es volt a legjobb választás.

A szállás elfoglalása után a belvárosban járkáltam. A Sakaemachi megállónál kell leszállni, ahol a Mirai-torony és az Oasis 21 található. A torony kilátóként is működik, este kivilágítva nagyon szép. Az Oasis 21 egy teraszos épület, ahonnan jó a rálátás a toronyra. Érdemes nappal és este is feljönni ide.

Szombaton az első utam az Atsuta-jingu szentély, ami Nagoja egyik legismertebbje. Ingyenes a belépés, de őszintén szólva nincs benne semmi extra. Mondjuk Kyoto után elég magasan volt a léc…

Innen egy másik ismert templomhoz, a Tōgan-ji-hez utaztam. A Meijo metróvonalon Motoyama állomáson szálltam le, onnan pár perc séta. Először azt hittem, rossz helyre jöttem. Senki nem volt rajtam kívül, látszik, hogy kijjebb esik a belvárostól. A zöld Buddha-szobor az érdekesség, főleg egyedül nyugis hely. Egy látogatást megért, utána utaztam vissza a várkastélyhoz.

Szintén a Meijo metróval mentem a Meijo Parkba, e mellett áll a várkastély. Maga a külseje az oszakaihoz hasonlít (bár ahogy néztem, a legtöbb japán várkastély nagyon hasonló). 500 jen a belépő, de csak kívülről lehet megnézni.

Innen pár perc séta az Endo-ji bevásárlóutca. Mondani se kell, ez is fedett, mint a legtöbb városba. Ez a negyed volt a régi város központi része. Hatalmas volt a tömeg, alig lehetett haladni az utcán, így én nem sokat időztem itt.

Metróval a Miari-toronyhoz utaztam, hogy az Oasis 21-gyel együtt világosban is lássam. Egy késői ebéd után elsétálta, a Tudományos Múzeum épületéhez és a nem messze lévő Osu Kannon templomhoz. Innen indul az Osu Shotengai fedett bevásárlóutca.

Az utolsó program a város fő kilátója, a Sky Promenade volt, ahová előre megvettem a jegyet naplemente előtti időpontra. A főpályaudvar mellett áll az épület, a földszintről kell megközelíteni a liftet, ami felvisz. Nem is kell előre megvenni a jegyet, mert helyszínen is van bőven, kifejezetten kevesen voltak. A látvány nagyon szép. Elég tiszta volt az idő, így a város teljes egészében látható volt. Majdnem körbe lehet menni, sok pad van elhelyezve.

Vasárnap már csak a pályaudvarra metróztam, ahonnan Shinkansen-nel utaztam Tokióba.

Ahogy az elején írtam, nem egy kihagyhatatlan hely Nagoja, de egy napos kirándulást megér. Nyugisabb, mint Oszaka vagy Tokió és a kevesebb turista miatt talán jobban élvezhető a japán mindennapi élet. Már csak ezért is jó ötlet volt ez a villámlátogatás!

A körút többi helyszínéről beszámoló

Két hét Japánban – 1. rész: általános információk

Két hét Japánban – 2. rész: Oszaka

Két hét Japánban – 3. rész: Kobe

Két hét Japánban – 4. rész: Nara

Két hét Japánban – 5. rész: Kyoto

Két hét Japánban – 7. rész: Tokió

The post Két hét Japánban – 6. rész: Nagoja appeared first on Utazáskatalógus.

Oszakából a Kyobashi állomástól utaztam Kyoto Shichijō állomásig a Keihan társaság vonatával. Jegyet itt is automatából vettem, 480 jen volt. A reggeli csúcsidőben rengeteg az utas, mint a heringek, úgy álltunk a kocsiban.

A Shichijō állomástól kb. 900 métert sétáltam a főpályaudvarig, ahol egy csomagmegőrzőben hagytam a táskámat. A csomag nagyságától függően 400-700 jen, szóval megéri itt hagyni.

Vettem egy napijegyet, ami 1100 jenbe került. Ez jó a Kyoto Metróra (két metróvonal van) és a buszokra. A metrókapuknál és a pályaudvari buszmegállónál is külön automata van az egy napos bérletnek. Első alkalommal rányomja a dátumot és ha már rajta van, a buszon csak be kell mutatni a sofőrnek (a metrónál a kapunál lévő nyílásba kell tenni).

Mivel másnap délben utaztam tovább Nagojába, elég kevés időm volt. Így utólag még legalább egy napot kellett volna itt töltenem, de a menetrenden már nem tudtam változtatni.

A főpályaudvarnál emelkedik a Nidec Kyoto Tower, ahova én mentem fel, mivel több remek kilátóhely is tervben volt ezen a napon.

A 205-ös busszal a Kinkaku-ji-hoz vagyis az Aranytemplomhoz mentem. Ez Kyoto leghíresebb temploma, amit a nagy tömeg is mutatott. 500 jen a belépő és egy kijelölt úton kell végighaladni. A templom és környezete valóban csodás, de utólag azt mondom, nem ez volt a legszebb hely a városban.

A 204-es busszal a Ginkaku-ji templomhoz mentem, ami nekem jobban bejött. Nem olyan zsúfolt, mint az Aranytemplom, viszont a kilátás miatt szerintem szebb hely. Itt is kijelölt útvonalon megyünk, ami felvisz a domboldalra. Itt két helyen is remek fotókat lehet csinálni.

Innen egy hosszabb gyaloglás következett. A Filozófusok sétányán, ami egy patakparton vezet, a Nanzen-ji templomhoz mentem. Sokan választották ezt az utat, a kellemes időben élmény sétálni ezen a szakaszon. A templom hatalmas kapuja és a boltíves tégla vízvezeték külön kiemelendő, érdemes ellátogatni ide.

Kb 10 percre van az Okazaki Park, ami körül több nevezetesség is található. A Kyocera Művészeti Múzeum és az állatkert mellett csak elsétáltam, a Heian-szentély területét bejártam. Itt semmi extra nincs, „csak” egy szokásos sintó szentély.

Következett a város legnépszerűbb negyede, a Gionmachi. Itt a két legismertebb rész a Hanamikoji utca és a Yasaka-szentély. Nagy a tömeg, a turisták leginkább ide jönnek, ami miatt egy kicsit el is veszik Kyoto autentikussága. A szentély nagyon szép, elég nagy területen fekszik hátul egy tóval.

Pár száz méterre van a negyed központjától a Shirakawa-patakpart, ahová szerintem érdemes elgyalogolni. Itt kicsit kevesebben vannak, a part menti faházak és utcák viszont igazi japán hangulatot árasztanak. Ide este is eljöttem, annyira megtetszett a hely.

A Gion-negyedből lehet a legkönnyebben eljutni a méltán legszebb templomhoz, a Kijomizudera-hoz. A hegyoldalban lévő templom alatti utcák a legforgalmasabbak. Hatalmas a tömeg, nem a legélvezhetőbb rész. Viszont így is a csodás látvány: a Hokan-ji pagoda ikonikus kép, kihagyhatatlan a fotózása még ilyen sok ember közepette is. Sok kimonós hölgyet lehet látni, bár jó részük nem japán, hanem bérelt ruhában mászkálnak.

A Kijomizudera templomhoz lépcsőkön jutunk fel, de megéri a kaptató és az 500 jen. Innen a legszebb Kyotóra a kilátás, ezt a képek is jól visszaadják:

Még egy kötelező látnivaló volt hátra, a Fusimi Inari-nagyszentély. Ez egy kicsit kijjebb van, ahová legegyszerűbben vonattal lehet eljutni. A Keihan társaság járatával a Kiyomizu-Gojō állomástól a Fushimi-Inari-ig mentem, kb 15 perces az út. A megállótól egy utca egyből a szentélyig vezet.

Ez a szentély arról híres, hogy rengeteg vörös kapu alatt vezet az út. Megszámolni is nehéz lenne, tényleg mintha a végtelenbe mutatnák az utat. Én nem is mentem fel teljesen a végéig, mert időközben besötétedett. A kilátóhelyet azonban még sikerült elcsípnem alkonyat közben. Lefelé nem is ugyanazon az úton mentem, hogy legyen egy kis változatosság. Lent a templomkapu előtti téren már sötét volt, aminek még jobb hangulata volt, mint világosban.

Az 5-ös busszal mentem vissza a főpályaudvarra, ahol magamhoz vettem a táskámat és a szállásra mentem. A Kyoto Towert kivilágítva is sikerült lefotóznom:

Bár fáradt voltam, még egy gyors Gion-negyedes esti látogatást megejtettem. Érdemes ekkor is sétálgatni céltalanul, szintén csodás élményt kapunk.

Másnap még két helyet látogattam meg, mielőtt indultam volna Nagojába. A Kyoto Gyoen Kert a város legnagyobb parkja, benne a Császári palota a fő épület.

A másik a főpályaudvar melletti Higasi Hongandzsi volt, ami egy hatalmas templom. Ingyen be is léphetünk a szentély részbe, csak a cipőt kell levenni.

Összegezve

Kyoto valóban egy autentikus japán város számtalan látnivalóval. A legtöbb helyen nagyon sok a turista, de ha rátaláltok kevésbé zsúfolt helyre, akkor élvezzétek ki! És ne csak egy napot szánjatok rá, mert alsó hangon két teljes napot érdemes itt tölteni!

Ajánlott cikkek

Két hét Japánban – 1. rész: általános információk

Két hét Japánban – 2. rész: Oszaka

Két hét Japánban – 3. rész: Kobe

Két hét Japánban – 4. rész: Nara

Két hét Japánban – 6. rész: Nagoja

Két hét Japánban – 7. rész: Tokió

The post Két hét Japánban – 5. rész: Kyoto appeared first on Utazáskatalógus.

Oszakából közvetlen vonattal juthatunk el a legkönnyebben: a Kintetsu vasúttársaság járata a Namba pályaudvarról indul Kintetsu-Nara állomásra (680 jen/irány). Innen pár száz méter a híres Deer Park, a szelíd őzek otthona. Mivel nem nagy terület, simán bejárható gyalog is a park és benne a fő látnivalók.

Elsőként az egyik legismertebb látnivalóhoz mentem, a Todai-ji templomhoz. Ezen az útvonalon lehet a legtöbb őzzel találkozni. Rengeteg bóklászott az emberek körül, tényleg olyan, mintha háziállatok lennének. Vicces látni, ahogy bólogatnak, ezzel várják a harapnivalót.

A Todai-ji templomba egy hatalmas kapun keresztül kell bemenni és egy kisebb park közepén áll az impozáns épület. Két típusú belépő van: csak a főtemplomba 800 jen, a múzeummal együtt 1200 jen. Én csak a főtemplomba vettem jegyet. Bent több hatalmas szobor van, közte az elmaradhatatlan Buddha is.

Ezután a park keleti szélén álló Todai-ji Nigatsu-do templomhoz sétáltam. Ez egy magasabban fekvő rész, így remek a kilátás a templomból. Itt jóval kevesebben is voltak, mint máshol, pár száz métert már nem gyalogol a többség.

Déli irányba folytattam a sétát és elértem a Wakakusayama-dombhoz. Ez egy nagy és meredek domboldal, 150 jen a belépő. Nem mentem fel a tetejére, hanem a meredek rész legmagasabb pontjáig kapaszkodtam fel, ahol kerítés van. Csodás a kilátás, mindenképp ajánlom a kb. 5-6 perces felfelé kaptatót.

A park délkeleti részén több sintó szentély is van. Erre is elsétáltam, bár ezek már nem mutatnak újat az eddig látottakhoz képest. A Kasugataisha-szentély a legszebb, viszont ez belépős.

A park déli részének legszebb látnivalója az Ukimido pavilon. Ez egy tavon álló kis pihenőrész, amit fahídon lehet megközelíteni. A sárguló-pirosodó fák ölelésében lévő tó csodás látványt nyújtott.

Ezután a város múltját őrző Naramachi negyedbe mentem. Ez néhány utcából áll, ahol tipikus japán faházakat láthatunk. Itt sétálgatva találtam rá egy kis múzeumra, ami a régi stílust és a berendezést megőrizte. Ingyenes volt a belépés, be is mentem körbenézni.

Már csak egy látnivaló maradt hátra, a szintén híres templom, a Kofuku-ji. Ezt csak kívülről fotóztam le, mára elég volt a templomlátogatásból. Amúgy kintről is remekül lehet látni, csak egy kis kerítés választja el a külső résztől, így feleslegesnek tartottam bemenni.

Kb. 6 órát töltöttem Narában, ennyi idő elég volt, hogy bejárjam a legfontosabb részt, a parkot. Már csak az őzek miatt is érdemes idejönni, egy idő után már észre se veszi az ember, hogy mellette egy őz ácsorog.

Két hét Japánban – 1. rész: általános információk

Két hét Japánban – 5. rész: Kyoto

Két hét Japánban – 6. rész: Nagoja

Két hét Japánban – 7. rész: Tokió

The post Két hét Japánban – 4. rész: Nara appeared first on Utazáskatalógus.

Január 9-én, pénteken hajnalban indult a Wizz Air gépe és hétfő délelőtt jöttem volna haza. Sajnos azonban egy régi barátom temetése hétfőn volt, ami ráadásul csütörtökön délután derült ki. Így gyorsan kerestem vasárnapi hazautat: bár van közvetlen Wizz járat aznap, de 55.000 Ft volt a jegy, ennyit nem fizetek Európán belül. Amit lefoglaltam: délelőtt Alicantéból ment járat Trevisóba, onnan este Budapestre (mindkettő Ryanair), a kettő együtt 25.000 ft volt.

Alicante

Fél órás késéssel, 10 órakor landolt a gép. Már a kiszálláskor is élmény volt a kellemes időben sétálni, itthon ugyanis -14 fokban mentem ki a reptérre hajnalban.

A C-6 busz közlekedik a belváros és a reptér között, kb. 15 percenként jár. Egy útra 4.60 € a jegy, a megállóban a jegyellenőrnél lehet venni. A városban a buszállomásnál is lehet leszállni, amúgy a Porta del Mar a végállomás (ez a kikötői, tengerpartos rész).

Mivel elég koncentráltak a látnivalók, gyalog jártam be a város fő nevezetességeit. Először a belvárosban bóklásztam. A sétálóutcája, a Carrer Sant Francesc a gombákról nevezetes. Jópofa alkotások, hangulatossá teszi az amúgy átlagos utcát. A kikötő rész és a sétány tipikus tengerparti negyed, csodás pálmafákkal. A kikötőből látszik legszebben a város fölött magasodó vár.

A kikötő másik oldalán kezdődik a tengerpart, a Playa del Postiguet. Ez pár száz méteres homokos partszakasz, ahol sokan napoztak a kellemes 16 fokban (ha nem fújt a szél, többnek is éreztem). Néhányan még bele is mertek menni a hűvös vízbe.

Mielőtt a várba elindultam volna, beugrottam a MUBAG Szépművészeti Múzeumba. A katedrális mellett található, három emeleten mutat be alkotásokat. Ingyenes a belépő, aki szereti a festményeket, annak mindenképp kötelező. Kifejezetten színvonalas múzeum.

A Castell de Santa Bàrbera várba a délnyugatra lévő El Barrio negyedből sétáltam fel, innen a legegyszerűbb és a legszebb. Már a felfelé út során is csodás kilátás nyílik a városra. Maga a vár elég nagy területű, több kilátóponttal. A belépés ingyenes, van egy étterem és két büfé is. Megéri az emelkedőket legyőzni a látványért.

Lefelé az El Barrio negyed központja felé mentem, ahol gyönyörű, virágos sikátorok között lehet sétálni. A várral együtt remek fotókat lehet készíteni. Több kisebb tér is van éttermekkel, kávézókkal, érdemes betérni valahova és élvezni a hangulatot. Nekem nagyon bejött ez az óvárosi rész.

Átsétáltam a másik kilátóponthoz, a Castell de Sant Ferran-ba, ami a belvárostól északra fekszik. Ez kevésbé népszerű, csak páran lézengtünk. Néhány képet csináltam, a Barbera vár után ez már nem nyújt semmi extrát. De mivel nincs messze a belvárostól, egy kirándulást megért.

Lesétáltam a kikötői részhez, de útközben beugrottam a Museu de les Fogueres-be. Ez egy pár teremből álló kiállítás, ahol vicces alkotásokat láthatunk. Ingyenes, de pár perc alatt végig is járható.

A kikötőt és a sétányt este, kivilágítva is megnéztem, így talán még szebb, mint nappal.

Benidorm

Szombaton Benidorm és Alicante keleti része, a San Juan Playa volt a menetrend. Benidormba elővárosi vonattal (igazából egy gyors villamos) lehet a legkönnyebben eljutni. Alicante belvárosából, a Luceros állomásról indul és kb. 70 perc az út. Automatából lehet jegyet venni, egy útra 2.80 €. 

A benidormi vasútállomástól kb. 1,5 km az óvárosi rész és a tengerpart. Rengeteg angol és amerikai turista volt, látszik, hogy kifejezetten a pénzesebb réteg száll itt meg. A Mirador del Castell a fő kilátóhely, egy erkélyszerű rész a tengerparton. Mindkét irányba jól belátható a part és a felhőkarcolók, szép képeket lehet készíteni.

Innen nyugati irányba indultam a sétányon a Platja de Ponent mentén. Rengeteg étterem, söröző van, szinte telt ház volt mindenhol. Bár 17 fok volt, a szikrázó napsütés és a homok miatt többnek érződött. Ki is használtam a jó időt, jó volt rövidujjú pólóban üldögélni a padon.

A part nyugati részén egy hegycsúcs emelkedik, a Tossal de la cala kilátórészről van a legszebb panoráma a városra és a tengerpartra. Kb. 15 perces séta kemény emelkedővel, de a kilátás kárpótol mindenért. Mindenképp ajánlom, hogy menjetek fel ide!

Innen a Cala Finestrat vasútállomáshoz sétáltam és vonattal mentem vissza Alicantéba.

San Juan Playa

Ez Alicante keleti része, ahol több km hosszú homokos tengerpart és sétány van. Az északi részének Playa de Mutxavista a neve, én itt, a Carrabiners megállónál szálltam le.

Egészen a part déli részéig sétáltam, ami kb. 3 km volt. Részben a víz mellett, a homokban mentem, kiélveztem a kellemes időt és a finomhomokos partot. A sétány kevésbé kiépített, néhány bár és étterem van csak. Emiatt nincs is nagy tömeg, pont ettől hangulatos ez a rész.

A parttal párhuzamos utcában van a villamosmegálló, a 4-es a Luceros, az 5-ös a Porta del Mar végállomásra közlekedik. A jegy 1.45 € és a villamoson is lehet venni automatából.

Összegezve

Aki télen szeretne kellemes időben egy jó hangulatú helyre utazni, annak Alicante tökéletes választás! Mondjuk nekem nagy kedvencem Spanyolország, főleg a tengerparti városok. És az árak is hasonlók, mint itthon, szóval nem kell mélyen a pénztárcába nyúlni.

Ajánlott cikkek

Malaga, ahova elmenekülhetünk télen

Valencia látnivalók, múzeumok, térképek

Murcia látnivalók, térképek

The post Villámlátogatás Alicantéban appeared first on Utazáskatalógus.

Oszakából az Umeda vasútállomásról indulnak vonatok. A Hankyu Kobe Main Line közlekedik Kobe-Sannomiya állomásra, ez a belvárosban van. A jegy 330 jen irányonként. Kobe legtöbb látnivalója elég kis körzetben helyezkednek el. Én egyszer vettem igénybe a metrót, ezenkívül gyalog jártam be a várost.

Az állomástól pár percre van a város egyik legfontosabb szentélye, az Ikuta-jinja. Japán egyik legrégebbi szentélyének tartják, szóval kitüntetett szerepe van nemcsak Kobéban.

Ezután visszasétáltam a vasútállomáshoz, ahonnan metróval az egy megállóra lévő Shin-Kobe állomásig utaztam. Innen gyalog könnyen megközelíthető egy nagyon szép vízesés, a Nunobiki. Pár perces emelkedőt kell legyőzni, de megéri a látvány.

Gyalog mentem Kobe egyik legszebb részébe, a Kitanocho negyedbe, amelyik a legeurópaibb rész. A 20. század elején diplomatáknak építették a házakat, így elegáns negyedben sétálhatunk itt.

Innen a házak között vezet fel egy ösvény a Vénusz-hídhoz. Innen van a legszebb kilátás a városra. A híd valójában egy spirál alakú kilátórész. Én is elidőztem itt, mindenkinek ajánlom, hogy feljöjjön ide!

Kb 15 perc lefelé sétával jutottam le a Sorakuen kerthez. Ez Kobe legnagyobb kertje és ingyenes. Mivel ez volt az első kert, ahol voltam a japán út során, így legalább fél órát eltöltöttem. Nagyon szép, érdemes bejárni és élvezni a vízben lévő köveken való átugrálást.

Következő megállóm a part menti Meriken Park volt. Itt áll Kobe jelképe, a Kobe Port Tower. A különleges kialakítású torony egyben kilátó is. Ide nem mentem fel, mert a Vénusz-hídnál szebb kilátás úgy sincs. Másik feltűnő a Tengerészeti Múzeum, amelynek épülete egy hajóra emlékeztet.

A parkban mellett van az Earthquake Memorial Park is, amit az 1995-ös földrengés emlékére állítottak. Nagy pusztítást okozott a városban, számos képet láthatunk erről.

A vasútállomásra vissza a Motomachi bevásárlóutcán mentem. Ez a város fedett üzletsora, szinte minden nagyobb japán településen találunk ilyet. Rengeteg étterem, kifőzde is van, itt is nagy nyüzsgés volt.

A bevásárlóutca keleti részén találjuk a Kínai negyedet. Pár utcából áll, de Japánban az egyik legismertebb ilyen negyed. Természetesen rengeteg kifőzde és üzlet van itt is.

A beszámolóból látszik, hogy egy szűk nap alatt bejárható Kobe legfőbb része, benne a fő látnivalók. Ha több napot vagytok Oszakában, érdemes egy napot rászánni a városra!

Két hét Japánban – 1. rész: általános információk

Két hét Japánban – 4. rész: Nara

Két hét Japánban – 6. rész: Nagoja

Két hét Japánban – 7. rész: Tokió

The post Két hét Japánban – 3. rész: Kobe appeared first on Utazáskatalógus.

Az 1. részben hasznos információkról, tudnivalókról írtam, érdemes azzal kezdeni!

Shanghai-ból érkezve 12.10-kor landolt a gépem és egy hosszas beléptetési folyamat után vonattal mentem a városba. A Nankai üzemeltette Airport Express a Namba pályaudvarra közlekedik, kb. 50 perc az út. A jegy 970 jen, automatából lehet venni (csak készpénzzel fizethetünk).

A szállásom a Toyoko Inn volt, amit bátran merek ajánlani. Tiszta, jól felszerelt szoba volt, még pizsamát is adnak. Japán típusú reggeli benne van az árban, így volt 16.000 Ft/éj. Remek ár-érték arányú szállás volt. A Kyobashi állomás közelében van, ami vasút- és metróállomás is, így könnyen megközelíthető (és Kyotóba menő vonat is megáll itt).

A tömegközlekedéshez napijegyet vettem minden nap, azzal adott nap korlátlanul lehet használni a metrót és a buszokat. A metrónál csak az Osaka Metro nevű vonalakat lehet használni, a többi (vasút)vonalat nem! 820 jen a napijegy, hétvégén és ünnepnap olcsóbb, csak 620 jen. Az automatáknál csak készpénzzel fizethetünk.

Vasárnap a szállás elfoglalása után egy hely volt tervben, a Dotonbori. Ez a folyóparti sétány Oszaka egyik kedvelt helyszíne, főleg este. A legtöbb ikonikus kép itt készül, ahogy a neonlámpák végig kivilágítják a partot. Rengeteg üzlet, étterem, bár van a folyó mentén és a környező utcákban. A folyón pedig folyamatosan közlekednek a turistahajók. Érdemes itt céltalanul sétálni és élvezni a látványt.

Hétfőn Kobéba, kedden Narába mentem, szerdán jártam be Oszakát, így ezzel folytatom.

Mivel gyalog kb. 15 percre volt a szállástól az oszakai vár, ezzel kezdtem a napot. Érdekes látvány, ahogy egy nagy felhőkarcoló mögött ott áll egy erődszerű területen a tipikus japán stílusú várkastély. A déli oldalról menve egy park közepén található az épület, a várfalakról pedig minden irányban remek a kilátás. Az északi oldalon van a legszebb bejárat, a Gokuraku-bashi fahíd. Innen csodás képeket lehet készíteni.

Nem messze van Oszaka egyik legnépszerűbb sintó szentélye, a Tenmangu. Kb. másfél km séta után érkeztem ide és meglepetésre alig voltak, pedig a legtöbb útleírásban szerepel. A fő épületet éppen újítják, de enélkül is hangulatos hely a lakónegyed között.

Innen kb. 200 méterre kezdődik a város egyik legismertebb fedett bevásárlóutcája, a Tenjinbashi. Ez egy közel 1,5 km hosszú utca, tele üzlettel, kifőzdével. Érdemes legalább egy részén sétálni, itt is relatíve kevés turista volt.

Metróval az Ebisucho állomásig utaztam, ahol a Tennoji Park és környékét jártam be. Sok helyről látszik a vasszerkezetű kilátó, a Cútenkaku. Ide nem mentem fel, mert az Umeda Building kilátója volt tervben este.

A park északi részén megnéztem az Isshin-ji buddhista szentélyt. Őszintén szólva, ez jobban tetszett, mint a Tenmangu.

A Tennoji Parkra érdemes időt szánni. Középen egy kis tó áll, amin egy ikonikus piros híd ível át. A környezetettel együtt csodás Wake-hidat szinte kötelező meglátogatni.

A tó mellett található Keitakuen-kertbe is bementem, a belépő 300 jen. Maga a kert egy átlagos japán kert, viszont nagyon jó kilátás van Oszaka legmagasabb épületére, az Abeno Harukas-ra. Egy negyed órás látogatást megér ez a kis kert.

Tettem egy gyalogos kitérőt a Shitenno-ji buddhista szentélyhez, amit az egyik legszebbnek tartanak Oszakában. A többemeletes pagoda szépen kiemelkedik a komplexumból, de a sokadik szentély után nem adott különleges élményt.

A park délkeleti sarkán van a Tennoji állomás, aminek környéke mozgalmas negyed. A déli oldalról induló villamosra szálltam (Hankaidenki-Uemachi vonal), amivel a szintén népszerű Sumiyoshi Taisha sintó szentélybe utaztam. A villamos régi stílusú, nagyon hangulatos rajta utazni. Érdekesség, hogy a hátsó ajtón kell felszállni és az elsőnél leszállni, ekkor kell kifizetni a jegyet. A szentélynél – mivel kijjebb esik a belvárostól – szintén kevesebb turista volt. Elég nagy területen fekszik, sok kisebb szentéllyel. És itt is egy piros híd az egyik ikonikus látnivaló.

Busszal a közeli Nagai Parkhoz utaztam, ami nem tartogat különösebb érdekességet, így ez nyugodtan kihagyható.

Közben megvettem a jegyet az Umeda kilátójába (2000 jen), ahova naplementekor terveztem a látogatást. Volt még időm, így metróval a közeli Yodoyabashi metróállomáson leszálltam. A Nakanoshima-félsziget az egyik modern része Oszakának, itt sétáltam és gyalogoltam a kilátóhoz.

Az Umeda Sky Building kilátóhoz az épület 3. emeletére kell menni, itt kell sorba állni a lifthez. Ez visz fel a jegypénztárhoz, ahol az online vett jegyet kell érvényesíteni. Ezután mozgólépcsővel jutunk fel a 40. emeletre és a tetőteraszra. Utóbbi nyitott, így csodás képeket lehet minden irányba készíteni. Pont elcsíptem a naplementét, de este kivilágítva szerintem még szebb az egész város. Kihagyhatatlan program, ha Oszakában vagytok!

Ezután még sétáltam az Umeda állomás környékén a sok kivilágított felhőkarcoló körül.

A szállásom mellett volt egy érdekes hely: rengeteg golfozó ütötte a labdát több emelet teraszáról. Aki látta a Jean Reno-s Wasabi filmet, az tudja miről beszélek. Aki nem, annak itt egy kép a helyről:

Összefoglalva, Oszaka egy nagyon jó hely. Bár ezt le fogom írni a többi városról is, de mégiscsak a 2. legnagyobb japán városba utaznak Tokió mellett a legtöbben.

Ajánlott cikkek

Két hét Japánban – 3. rész: Kobe

Két hét Japánban – 6. rész: Nagoja

Oszaka tudnivalók utazáshoz

The post Két hét Japánban – 2. rész: Oszaka appeared first on Utazáskatalógus.

Nyáron nézegettem a repjegyeket és egy multiutat találtam 240.000 Ft-ért: oda Oszakába, vissza Tokióból China Eastern-nel. Bár nem szoktam ennyit kiadni repjegyért, de ez elfogadható ár volt. November 1-én indultam ki és 13-án haza.

A China Eastern minden nap közlekedik Budapest és Shanghai között Boeing 787-esekkel. Én meg voltam minden szolgáltatással elégedve: kényelmes ülések párnával és paplannal, normális kaják. És pontos volt mind a négy járat, zökkenőmentes a beszállás is. Budapesten és Tokióban is megkaptam mind a két beszállókártyát, nem kellett a transzfernél ezzel foglalkozni.

Szokásomhoz híven most is több helyet jártam be. Sorrendben így nézett ki a program (rájuk kattintva olvashatjátok a beszámolókat):

• Oszaka
• Kobe
• Nara
• Kyoto
• Nagoya
• Tokió

Milyen is volt Japán az én szememben?

Most már elmondhatom, hogy elég sok országban jártam, de nálam ez vitte a prímet! Tényleg csak közhelyet tudok puffogtatni: ide el kell jönni egyszer, hogy átélje az ember az egészet.

Öt szóval tudom jellemezni Japánt: szervezettség, fegyelmezettség, pontosság, kedvesség, tisztaság. Ezek jól leírják, mire is számíthatsz, ha ideutazol!

És nem mellesleg, a jen-forint árfolyam nagyot gyengült az elmúlt időszakban, így kifejezetten olcsóvá vált az ország. Az ételek, szolgáltatások (pár kivétellel) magyar árszínvonalon vannak. Szóval itt az idő egy japán úthoz!

Beutazás

Magyar állampolgárként 90 napos tartózkodásig vízummentesen utazhatunk Japánba. Shanghai-ban szálltam át, ott is vízummentes jelenleg a tranzit.

A japán reptéren kicsit körülményes és időigényes a belépés. A beléptető tiszthez egy beutazásos dokumentummal kell menni (alapadatokat kell megadni). A repülőn a légiutaskísérők egyszer körbemennek egy QR-kódot mutatva, amivel a mobilunkon is ki tudjuk tölteni. A kitöltés után kapunk egy QR-kódot, amivel a reptéren egy automatához kell menni, ez kiadja a dokumentumot. Ha ezt nem csináljuk meg, akkor a reptéren kézzel kell kitölteni a papírt.

A beléptetés után tudjuk felvenni a poggyászt, és még egy papír alapú dokumentumot kell kitölteni (custom form). Ha nincs semmi elvámolnivalónk, akkor csak elveszik a nyomtatványt és mehetünk is.

Mobilapplikációk

Tájékozódáshoz a Google Maps-et használtam, tökéletesen mutatott mindent. A tömegközlekedés is valós időben ment, egy-két esetben volt eltérés a valósághoz képest.

Sokan mondták, hogy Japánban nem nagyon beszélnek angolul. Igazából fordítóprogramot alig kellett használnom, Kínához képest azért többen tudtak angolul. De azért a Google Translate jó, ha van a mobilon.

Többször is a trips.com applikációját használtam jegyvásárlásra (kivéve a tömegközlekedési jegyek). Ugyanazon az áron voltak itt is, mint a látnivaló saját oldalán. Nagyon megbízható, azonnal megkapjuk a jegyet emailben, soha nem volt vele eddig problémám.

Fizetés, készpénzfelvétel

Érdekes, hogy egy ilyen fejlett országban kevesebb helyen lehet használni a bankkártyát, mint például nálunk. Például a metróautomaták csak készpénzt fogadnak el.

Éppen ezért érdemes készpénzt is tartani. Én a Revoluton váltottam jent és kint vettem le ATM-ből. A 7 Eleven bolthálózatnak van saját automatája, 10.000 jenig 110 jen, afölött 220 jen a költség. Teljesen korrekt.

Árak

Fentebb már írtam, hogy a jen gyengülése miatt olcsóbbá vált az utazás. Ez a helyi árakon is látszik forintba átszámolva, magyar árakra kell számítani.

Írok néhány árat, amit felírtam:

• nagy adag rámen: 1100-1300 jen (kb. 2300-2700 Ft)
• fél liter kóla boltban: 190 jen (kb. 400 Ft)
• hosszú kávé Starbucks-ban, legnagyobb méretű: 490 jen (kb. 1050 Ft)
• fél literes víz italautomatából: 120 jen (kb. 250 Ft)

Internet

Ahogy Kínában, itt is a trip.com-on vettem eSIM-es napi 1 GB netet. 12 napra 2400 Ft volt, mindenhol tökéletesen működött. Az aktiválása is nagyon egyszerű. (Az eSIM azt jelenti, hogy nem kell fizikai kártyát venni, hanem anélkül lehet aktiválni a mobilunkon.)

Amúgy nagyon sok helyen van gyors wifi, nekem a napi 1 GB bőven elég volt (általános böngészésre és térképre használtam legtöbbször). Ha netán mégse elég a net, lehet hozzá vásárolni.

Szállásfoglalás

A trip.com-on és a Bookingon foglaltam a szállásokat. Szokás szerint fontos volt, hogy tömegközlekedés szempontjából jó helyen legyenek és jó értékeléssel rendelkezzenek. Ezeknek mind a négy szállás megfelelt.

Városi tömegközlekedés

Szinte mindegyik nagyvárosban a metrót használtam, párszor ültem csak buszra. A metró az elején kicsit kacifántos, de aztán megszokja az ember.

Először is, a nagy metróállomások sokszor bevásárlóközpontok vagy nagy állomásokon vannak. Elég könnyű elveszni, a jelzések néha el-eltűnnek. Színnel és betűvel is jelölve van a metróvonal. Az állomások számmal vannak ellátva, így könnyebb a tájékozódás. Átszállásos állomáson néhol a megfelelő színű nyilak mutatják az utat. Minden állomáson ingyenes mellékhelyiség van!

A kijáratok számmal és néha pluszban betűvel is ki vannak írva. Egy állomás több kijárattal is rendelkezik. A Google Maps mutatja a kijáratok számát, érdemes előre kinézni, melyik nekünk a jó, mert nagyon nagy a metróállomás alapterülete. Ha rossz irányban indulunk el, akkor a felszínen is több száz métert kell pluszban gyalogolni a célhoz.

Én mindegyik metróval rendelkező városban napijegyet vettem (a kezdő dátumot és időpontot az első használatkor írja rá a rendszer). Az automaták csak készpénzt fogadnak el. A kapunál a nyílásba kell tenni a jegyet, az áthaladáskor pedig kiadja.

A tömegközlekedési eszközökön nem szokás beszélgetni. Erre mindenhol van figyelmeztető kiírás is. A legtöbben mobiloznak vagy alszanak. Ha beszélgetnek, azt is nagyon halkan.

Japánban az a szokás, hogy a metrónál, busznál, vonatnál, mozgólépcsőnél, stb. szépen sorba kell állni. Nincs tolakodás, ami elsőre kicsit érdekes nekünk. A metróajtónál nyilak mutatják, hogy oldalra kell állni és meg kell várni a leszálló utasokat.

Vonatok, távolsági buszok

A legtöbben természetesen a Shinkansen-nel utaznak. Én Nagojából Tokióba utaztam vele, kb. 24.000 Ft volt az út. Nem olcsó, de egyszer kötelező kipróbálni.

Bár van sok automata az állomáson, érdemes neten venni előre helyfoglalással, hogy biztos legyen helyünk. Ha Tokióba utazunk, a bal oldali ablakhoz foglaljunk, mert abban az irányban van a Fuji. Sajnos pont rossz idő volt az utazáskor, így nem láttam.

Ez az oldal a hivatalos Shinkansen honlap, egyszerű a foglalási folyamat. Kapunk egy QR-kódot, ezt kell beolvasni a beléptetőkapunál, ami ad egy kis jegyet (a vonat és a helyünk adatai vannak rajta). A célállomáson a kijáratnál szintén a QR-kód kell. Az ülőhelyek kényelmesek, nagy a sortávolság.

Utaztam helyközi vonattal is (pl. Oszaka-Nara), itt az állomásokon automatákból lehet jegyet venni. Távolságtól függ a jegyár, ezt a falon lévő térképről tudjuk leolvasni. Az árat kell kiválasztani az automatában és megkapjuk a jegyet. Amúgy helyközi vonatokra nagyjából magyar árakkal kell számolni.

Emellett egyszer utaztam távolsági busszal Kyotóból Nagojába. A Willer gyorsbuszok kényelmesek és jó áron vannak. Egy héttel előtte foglalva 4800 Ft az út. A foglaláskor ülőhelyet is választhatunk (benne van az árban) és kapunk egy QR-kódot. Ezzel lehet felszállni.

Érdekességek

Az egyik legfontosabb, hogy szemetes nagyon kevés helyen van. A szokás az, hogy mindenki hazaviszi a szemetet és szelektíven gyűjti. Az italautomaták egy részénél lehet találni, de azok is legtöbbször az italpalackoknak vannak. Szóval kalkuláljuk ezt is, amikor vásárolunk valamit.

Rengeteg az italautomata. Szinte minden utcában van, sokszor több is egymás mellett. És van olyan, ahol a kávét vagy a teát melegen adja ki. Először meg is lepődtem, amikor kivettem a kávésdobozt és közel forró volt.

Szintén sok az élelmiszerbolt. A három legnagyobb hálózat a 7 Eleven, a FamilyMart és a Lawson. Ezeket mindenhol megtalálni. A legtöbb élelmiszerbolt egyben kisebb étkezde is, ahol sok, előre elkészített étel van. Ezt fizetés után meg tudjuk melegíteni mikróban és le is tudunk ülni ott elfogyasztani. Ilyet itthon is lehetne csinálni…

A 7 Eleven boltban láttam egy smoothie-készítő gépet, amit ki kell próbálni. A hűtőből kiveszed a gyümölcsös poharat, kifizeted és beteszed a gépbe. Egy perc alatt kész a smoothie. Jópofa dolog.

The post Két hét Japánban – 1. rész: általános információk appeared first on Utazáskatalógus.

Ha az útikönyv azt írja: „Ez az a sziget, amelytől eláll a lélegzeted”, az ember hajlamos kételkedni. De amikor a valóság túlszárnyalja az elképzelést, tudod, hogy valami egészen különleges helyen jársz.

Réunion 170 km-re fekszik Mauritiustól, 700 km-re Madagaszkártól. Francia terület, így euróval fizetsz, de a színek, az illatok és a zene mind-mind sok egzotikumot rejtenek.

A férjem francia nyelvtudása gyakran kisegített minket, de amikor én angolul beszéltem, a legtöbben szintén angolra váltottak, sőt, két hölgy még németül is próbálkozott! Itt valahogy természetes a segítőkészség és kedvesség. A mindennapok nyugodtak, a tempó emberi. Az utak hibátlanok, az autóvezetők udvariasak, és bár a hegyi szerpentineken néha az izgalom izzadsággal is párosult (35 km alatt 400 kanyar!), a forgalomban mégis megmaradt a türelem.

Réunion egy olvasztótégely: hindu templomok, keresztény kápolnák, mecsetek és kínai szentélyek állnak egymás mellett, és mindez békében. Az ember itt érzi, hogy a sokféleség nem szétválaszt, hanem összeköt.

A bálnák és az óceán

A bálnales számomra az út egyik legmeghatóbb pillanata volt. Láttunk ugró púpos bálnákat, pedig sokáig azt hittem, lehetetlen elkapni egy ilyen pillanatot. Felejthetetlen és nehezen körülírható élmény, amikor egy óriás a szemünk előtt ugrik ki a vízből, és csapódik 20–30 tonnás testével az óceánba.

Júniustól októberig a bálnák az Antarktiszról visszatérnek az Indiai-óceánba, és a sziget körül tartózkodnak. A hajóút nem volt épp kényelmes: nagy hullámok, sós víz a szemekben és a fülben, igazából mindenki csurom víz volt, de minden percet és sós cseppet megért! 

A Réunion körüli vizek és strandok fantasztikusak, de veszélyesek is. A gazdag állatvilág vonzza a cápákat, bőven van itt táplálék. Mi is többször láttunk a partról 20-30 cm hosszúságú halakat. Elsősorban a szörfösök vannak veszélyben: újra és újra előfordulnak támadások, néha halálos kimenetelűek. A védelem érdekében: egyes helyeken acélhálók, figyelmeztető táblák és cápazászlók vannak, a vízimentők pedig felügyelik a fürdőzőket.

A sziget szíve: vulkánok és völgyek 

Réunion közepén egy hatalmas, már kialudt vulkán található, a Piton des Neiges. A beomlása után három mély katlan jött létre (Mafate, Cilaos és Salazie), mindegyik más arcát mutatja a természetnek. Mafate-ban például csak gyalog vagy helikopterrel lehet közlekedni.

Egy kilátó tetejéről pillantottak ebbe a titokzatos világba, és próbáltuk elképzelni, milyen lehet ez a különös élet. És ha mindez még nem lenne elég, ott magasodik a Piton de la Fournaise a maga 2632 méterével, a világ egyik legaktívabb vulkánja.

Kitörései nem robbanásszerűek, inkább lassan hömpölygő lávafolyamok. A környéke olyan, mint egy másik bolygó: vöröses, kietlen, mégis káprázatos. 

A vanília illata

Egy kis ültetvényen megtanultuk, hogyan porozzák be kézzel a vaníliavirágokat, egy technikát, amit egykor egy 12 éves rabszolga fiú fedezett fel. A folyamat hihetetlenül aprólékos: minden virág csak egyetlen napig virágzik, és ha lemaradsz, oda a termés. A megtermékenyítéstől a piacra kerülésig összesen 1,5-2 év is eltelhet. Maga a megtermékenyítés kézzel történik, akárcsak az érett rudak szortírozása és szárítása. Így amikor a piacokon látod a kézzel kötözött, illatos rudakat, tudod, mennyi emberi munka, türelem és történelem van bennük. A piacon napi fix áron árulják a különböző hosszúságú, vastagságú és minőségű rudakat.

Két hét, és mégis úgy éreztük, hogy csak egy pici ízelítőt kaptunk abból, amit a sziget adhat. Réunion nem a „pipa a listán” típusú úti cél. Inkább egy érzés, amit magaddal viszel: a hála érzése, hogy láthattad, milyen szép, békés és sokszínű tud lenni a világ. 

A 11,5 órás repülőút után egy éjszakát Párizsban töltöttünk, ahol a a szerelem városa nem éppen a legszebb arcát mutatta. De talán pont ezért: a kontraszt után még inkább tudtuk, milyen ajándék volt az a két hét a „tűz és víz szigetén”.

Ha családunk Európán kívüli életen gondolkodna, számunkra ez lenne az a bizonyos hely, ahol letelepednénk. Mert vannak helyek, amelyek nemcsak lenyűgöznek, hanem megérintenek.

Ha valamit még tudni szeretnétek, kérdezzetek bátran itt vagy az Instagramomon: aliz.adventures

További képek

Ajánlott cikkek

Mauritius – Balázsék nyaralása csodás képekkel és videóval

Legszebb egzotikus helyek a világban

The post La Réunion: Ahol a bálnák ugranak, a vulkán füstöl és a szív gyorsabban ver appeared first on Utazáskatalógus.

Vasárnap

A Hluboka-kastély látogatása után érkeztünk Prágába. Egy külvárosi részen, a Strizkov metróállomás mellett volt a szállásunk, ahonnan 15 perces út volt a belváros. 3 napos bérletet vettünk, amivel korlátlan az utazás, 15 év alatt pedig ingyenes.

Egy kiadós, korai vacsora után mentünk be a városba, ahol az óváros bejárása volt a program. Itt a „szokásos” látnivalókat néztük meg: Tyn, Óratorony, Károly-híd. És persze sétálgattunk kicsit céltalanul, a kis utcák, sikátorok nagyon hangulatosak.

Közben két söröző látogattunk meg: U Tri ruzi és Lod Pivovar. Utóbbit mindenképp ajánlom, mert egy Moldva folyó partján álló hajó, ami maga a söröző. A felső szintre érdemes kiülni és élvezni a látványt – na, meg a sört.

Hétfő

Mai első látnivalónk a Vyšehrad volt. A „C” jelű metrónak van itt megállója, kb 5 perces sétával érhető el a Tabor-kapun át a várkomplexum. Ez egy várfallal és több kapuval védett rész, amelynek központi eleme a Szent Péter és Pál székesegyház. A neogótikus templom kívülről is impozáns. Érdemes végigsétálni a várfalon, északi irányba nagyon szép kilátás nyílik a belvárosra.

Az egyik kapun lesétáltunk a Moldva partjára, ahonnan villamossal a Táncoló házhoz mentünk. Érdekes épület, egy fotót megér. Innen a túlparton lévő Petrin-toronyhoz vezető siklóig gyalogoltunk. Közben érintettük A kommunizmus áldozatainak emlékművét.

A toronyhoz vezető siklót teljesen felújítják, nem működött. Így nem maradt más választásunk, felsétáltunk a toronyig. Ez egy kb. 20 perces séta, viszont megéri, mert a toronyból van a legjobb kilátás a városra. Lehet lépcsőzni és lifttel is felmenni. Mi egy kicsit edzettünk, fel és le is a lépcsőt választottuk. Mivel a lépcső nyitott, ezért felfelé egyre szebb kilátásban részesülünk.

Innen a várba mentünk, közben beugrottunk a Strahov kolostor sörözőjébe. Ez elég népszerű hely, a saját készítésű sörük pedig kiválók. Mellé rendeltünk egy kis sörkorcsolyát is: így együtt világbajnok volt.

A várat jól bejártuk. Fő része természetesen a katedrális, amely a város több pontjáról is csodás, hát még közelről. Hatalmas épület, a neogótikus stílusra jellemző rengeteg kis szoborral. A kilátás a várfalról is nagyon szép az óváros felé.

Lesétáltunk a folyópart irányába, ahol Prága legkeskenyebb utcáját kerestük fel. Két épület között kell lemenni és valóban csak egy ember fér el. Jelzőlámpa működik, de sokan nem tartják be, így sokszor feltorlódik a tömeg. Viszont érdemes kipróbálni, jópofa dolog.

A Károly-hídon át egy sörözőbe igyekeztünk, a Pivovar Národní-ba. Közben a Krannerova kašna nevű szökőkút mellett mentünk el, ami I. Ferenc emlékműve. Nekem az edinburgh-i Scott-emlékmű jutott eszembe, az néz ki hasonlóan szépen.

A sörözőből a nem messze lévő Kafka forgó fémszobrához sétáltunk, ami kötelező, ha Prágában jártok. A fej fémrétegekből áll, amik forgásával folyamatosan változik a kinézete és a helyzete. Az átváltozás című írása tökéletesen illik ehhez a látnivalóhoz.

Villamossal a város egyik legszebb templomához, a Szent Ludmilla templomhoz mentünk. Szintén egy gótikus stílusú, a park középpontjában nagyon szép a látvány. Ezután még két sörözőt kerestünk fel, a két sör után pedig irány vissza az óváros. Kezdett alkonyodni, így jó képeket tudtunk készíteni.

Kedd

Délelőtt szakadó eső volt, úgy döntöttünk, megvárjuk a lakásban, amíg eláll. Szerencsére kora délután ez meg is történt, fél 1 körül elindultunk.

Elsőként a Vitkov dombon lévő kilátóponthoz mentünk, ami az óvároshoz közel emelkedik. A Křižíkova metróállomástól kb 10 perc séta, nem kell sokat trappolni felfelé. A panoráma szép, érdemes betenni a megnézendő listába. Ezenkívül Jan Žižka lovas szobra és Történeti Múzeum is itt áll.

Még két söröző látogatása maradt hátra. Ebből kiemelem az U Kunštátů-t. A kellemes hely mellett a sörválogatás kihagyhatatlan! Ki lehet választani konkrét söröket is, de körül is lehet írni és a pincérek válogatják össze. Mi is így tettünk, hat különböző sört hoztak ki nekünk. Ebben volt grapefruit ízű is, szóval valóban különlegeseket lehet kóstolni. Nem olcsó hely, de bőven megéri!

A nap végén még céltalanul sétálgattunk az óvárosba, a sok sikátor erre tökéletes. Hét óra körül indultunk haza, ezzel ért véget a két és fél napunk.

Ajánlott cikkek

Barangolás Csehország vidékén

Brno látnivalók, térképek

The post Prágai (sör)kirándulás – két és fél nap az egyik kedvenc városomban appeared first on Utazáskatalógus.

A repülőnk 18:30-kor landolt, csomagot nem kellett felvennünk, így egyből mentünk a váróba.

Egy Fiat Doblo Maxi-t béreltünk a rent.is-től, ebben aludtunk. Hűtő, fűtő berendezés, asztal, szék, mobil tűzhely, hálózsák, tányérok, evőeszközök voltak alapból az autóban és lett volna elég hely a csomagoknak is. Mi kértünk plusz invertert, hogy gyorsan tudjunk tölteni út közben is (fényképező és telefonok miatt hasznos volt) és törölközőt+takarót (a takaró nyáron felesleges volt). Egy táblát tartva jött a sofőr a reptér érkezési csarnokába és elvittek minket az bérlőhöz. A reptéren kicsit várni kellett és sokan voltunk, így csak két körben fértünk el, de nem volt ezzel probléma. Mi 3/4 tankkal kaptuk az autót, ennyivel is vittük vissza – ezt le is fényképeztük és jól is tettük, mert kérték leadásnál. Ezen kívül nem nézték át az autót, nem kötekedtek. Helyben fizettük ki átvételkor az árat, de levontak még plusz 100 eurót azért, ha valahol nem fizetnénk parkolót, akkor a büntetést ebből fizették volna. Ezt visszakaptuk másfél héten belül (Revoluttal fizettünk, nem kellett hitelkártya).

Az üzemanyag ár (diesel) 299-320 ISK (840-900ft) között volt. Mi 1700 km-t mentünk ennyi idő alatt, 2x kellett tele tankolnunk.

A nap nem igazán megy le, full világos van egész éjjel, így aki nem tud ebben aludni, az vigyen szemfedőt.

Mi vittünk szendvicseket és minden napra snack levest, ezekkel nagyjából kihúztuk, de azért boltba kellett menni, nagyjából árak: bolti szendvics 700ISK-től, 2l víz 260-400ISK, 2l cola 360-500ISK, fizetős wc 2-400ISK, parkolók 750-1100ISK, kempingek (2fő+elektromosság) 5-7000 ISK, étterem (2főétel, 2üdítő, 1desszert) 14500 ISK.

Az érkezés napján még elautóztunk a Snæfellsnes-félszigetre, mert másnap Ólafsvíkből indult bálnatúránk.

Este 11-re értünk a kinézett kempingbe (TILOS a vadkemping, így minden este meg kell szállni rendes kempingbe), ez az Arnarstapi kemping lett volna, de mint kiderült kötelező lett volna az előre foglalás és így nem mehettünk be (nem volt kapu és őr se, be tudtunk volna, de nem akartunk kockáztatni). Így gyors újratervezés után felhívtam az Ólafsvíki kempinget (5000ISK), ahol minden gond nélkül fogadtak minket és milyen jól is alakult, életünk egyik leszebb naplementéjét láttuk út közben. A kempingben itt sem volt ügyintéző, de kerestünk helyet, elektromosság is volt és másnap reggel megvártuk emberünket és akkor fizettünk.

Másnap egy 3 órás bálnalesre mentünk a Lákitourssal, nem szerettünk volna északra elmenni időhiány miatt, így itt próbálunk szerencsét. Nagyon sok lundát láttunk, de bálnát nem igazán 1-2x a hátát lehetett megpillanatani egy csukabálnának, de ennyi. Ők is úgy gondolták, hogy ez nem volt az igazi, ezért a túra végén mindenki kapott egy ingyen kupont a következő alkalomra (örök érvényű).

Aznap még barangoltunk a félszigeten, felsétáltunk a Saxhóll kráterre és megnéztük a Kirkjufell-hegyet is (a híres kilátás rövid séta a parkolóból). Estére értünk vissza Reykjavíkhoz, és ha már erre jártunk sétáltunk egyet a városban (szerintünk nem egy nagy szám). Ettünk egy helyi hotdogot(800ISK) és hallevest(2490ISK).

Elmentünk a napi kempinghez, ami a Thingvellir National Park kempingje (5100ISK) volt, ennek csak a Nyrðri-Leirar részébe van áram. A kemping rendben volt, viszont elviselhetetlenül sok mini légy volt, megtámadták az autót és az embereket is azonnal, nem lehetett kint tartózkodni, sokakon légymaszk volt ami nagyooon hasznos lett volna, tényleg kibírhatatlan volt. Itt is másnap reggel tudtunk fizetni nyitás után.

Aznap bejártuk az Arany kört: a parkot (1000ISK parkolás), megnéztük Brúarárfosst (750ISK parkolás), végigjártuk a Geysireket (1000ISK parkolás), Gullfosst (ingyenes parkolás), Brúarhlöð-nél megálltunk enni egy smack levest (1000ISK parkolás). Tovább haladva megnéztük a Secret Lagoont és a Hrunalaug Hot Springet, mi nem fürödtünk, de meg lehet nézni ezeket belépő nélkül.

Körbesétáltuk a Kerid krátert is, ahol elvileg nem belépőt kell fizetni a bódénál, hanem parkolót, de a valóságban nem az autóra fizetsz, hanem /fő 600ISK-t.

A következő kempinghez igyekezve végigjártuk Seljalandsfosst és Gljúfrabúit (1000ISK parkolás), ide vízálló cucc nem árt, ha be akartok sétálni mögé, de szerintem megéri.

Az esti kempingünk a Skógar Campsite (5200ISK) volt Skógafoss lábánál, ezt még az esti fényekben megmásztuk és sétálgattunk a túraútvonalon kicsit. A kemping a kilátás miatt nagyon jó volt, de ez volt a legrosszabb mind közül, ide nem térnénk vissza. Őszintén: inkább nem fürödtünk aznap rendesen csak mosakodtunk, mert annyira undorító volt a fürdő + kp-s bedobós-fizetős is lett volna. Úgyhogy ezt nem ajánlom. (Nem vagyok finnyás ezt úgy írom.)

Következő nap elsétáltunk a Kvernufosshoz (750ISK parkolás) is, emögé is be lehet menni, nagyon szép a bevezető séta. Ezen a napon elég rossz időnk volt, így úgy döntöttünk ekkor megyünk el keletre, hátha ott jobb az idő. Út közben végigsétáltuk a Fjaðrárgljú kanyont, ez még szakadó esőben is nagyon szép és hangulatos volt.

Skaftafelnél túráztunk, itt csodálatos 20+fokos napsütéses időnk volt.

Svartifosshoz túráztunk + még egy útvonalon végigmentünk a hegyen. A vízesés egy kb 20 méteres hatszögletű bazaltoszlopokból álló fal közepén folyik, nagyon szép. A Skaftafellsjökul gleccserhez is elsétáltunk, ez egy könnyed sík séta, egész közel lehet menni a gleccserhez, de a meleg után nagyon kellemetlen jéghideg szél fújt, úgyhogy bármilyen jó az idő ide vigyetek melegebb ruhát.

Ezután irány a Diamond beach. A Jökulsárlónnál lévő kis öböl nagyon jól néz ki, sétálgattunk ott egy idei és késő délután megérkeztek a fókák is. Jégen napozva sajnos nem láttuk őket, de megszámlálhatatlan úszkált az öbölben.

A Diamond Beach maga nem egy nagy cucc szerintem, legalábbis a borús időben, szép fények nélkül nem volt extra élmény, de itt is megéri sétálni egyet. Innen pár kilométerre visszafelé található a Fjallsárlón gleccser, aminél szintén lehet egyet sétálni. Aznap este visszamentünk Skaftafellhez, itt éjszakáztunk a kempingbe (7100ISK). Ez volt a legrendezettem, legtisztább kemping az út alatt, itt egy kis gépnél regisztrálni kellett a rendszámot és kaptunk kis papírkát is, amit ki kellett rakni a kocsiba.

Másnap reggel elsétáltunk a Svínafellsjökull gleccserhez is, csak mi voltunk még és itt ingyenes a parkolás.

Visszafelé irányba megálltunk pár helyen körülnézni, kis folyóknál, vízeséseknél, mohás lávaföldeknél és megérkeztünk Víkbe. Sétáltunk egyet a Víkurfjara Black Sand Beachen, és átmentünk a híres Reynisfjara Beachre (1000ISK parkolás), itt orkán erejű szél volt és sok ember. Balra egész sokáig el lehet sétálni, ahol már kevesen vannak, de ugyanúgy szép bazaltorgona-szerű sziklás a part és barlangok. Tényleg extrábban néz ki, megér pár képet és sétát mindenképp.

Átmentünk a Dyrhólaey-félszigetre (750ISK parkolás) is, megnéztük a kilátópontokat és a világítótornyot, itt nagyon sok lundával lehet találkozni testközelből, már csak ezért is megérte nekünk, annyira cukik ezek a kis madarak, bakancslistás volt látni őket.

Egyetlen egyszer ettünk étterembe, ez Selfossban a Fröken Selfoss – Icelandic Food & Drinks volt, 2 főétel, 2 üdítő és egy desszert 14340ISK volt, de minden finom volt és az étterem is nagyon hangulatos. Pár fotómegálló (Blue Lagoon, Svartsengi Lavafield 2024 Eruption) után elérkeztünk az éjszakai kempingünkhöz Grindavíkba (6300ISK), ez is teljesen korrekt volt.

Az utolsó délelőttünkön megnéztük az Indjánahöfði, Gígvatnsvatn és Seltún Geothermal Area-t, ebből a két tó felejthető semmi extra, a geotermikus rész egy sétát megér ha ott az ember.

Aztán a Volcano Skali Parking P2be álltunk meg (1000ISK) és itt elég sok túrából lehet választani az egész rövidtől a naposig.

Mi időhiány miatt csak egy rövidre mentünk, de így is élmény volt a vulkáni kőzet mellett sétálgatni.

Megnéztük a Brimketill Lava Rock Poolt, a Gunnuhver Hot Springs és a Reykjanes Lighthouset. (1000ISK parkolás). Ezek szerintem mind felejthetőek, de útba estek.

Utolsó megállónk a Bridge Between Continents volt, az eurázsiai és az észak-amerikai tektonikus lemezek közötti repedést átívelő híd és sziklaképződmények, szerintem ez sem egy nagy élmény, de belegondolva nyilván érdekes nagyon.

Végül az autó leadása és a hazarepülés maradt, minden éppen időben, kimaxolva a kint töltött időt.

Elég hosszú lett, de így akit érdekel az kap egy kis képet mi hogy fér bele az időbe és milyen a kempingezés. Mi elég keveset szoktunk aludni és sokat menni, így ez az átlag utazónak valószínű túl menetelős tempó ezt kalkuláljátok bele.

A sors fintora, hogy végig vulkánkitörésért szorítottam, de nem történt semmi, majd mikor felszálltunk rá pár órára éjjel kitört a Sundhnúkagígaröðin újra. Nem is mi lennénk…

Készpénzt nem használtunk, azt sem tudjuk hogy néz ki, végig Revolut kártyával fizettem mindenhol.

Az útról képeket Szimonetta Instagramján is találsz!

Ajánlott cikkek

Izland élménybeszámoló – Éva és Tamás 9 napja

Helyek, ahol közel kerülhetsz a természethez

The post Izlandi körút – Szimonettáék beszámolója appeared first on Utazáskatalógus.