22/11/2019
Lehel 3 hetes török körútja

Lehel 2018 nyár végén tett egy török körutazást, ami nem kevés helyszínt érintett. Erről az utazásról olvashattok egy részletes élménybeszámolót!

Aug. 18.: kiutazás

Aug. 18-án indultam a Pegasus járatával Antalya-ba (természetesen isztambuli átszállással), és már eleve másfél órás késéssel indult a gép Budapestről. A kérdésemre, hogy mi az oka a késésnek, azt a választ kaptam, hogy a bejövő járat késett…

Ebből behozott vagy 50 percet a pilóta Isztambulig, de így is pont lekéstem a csatlakozást. Szerencsére átírtak a következő járatra, ami szintén vagy 20 perc késéssel indult.

Összességében úgy másfél-két órával később értem az Antalya-i szállásra a tervezettnél. Itt aludtam 3 éjszakát, majd a bérelt kocsival mentem Çiralı-ba, a következő foglalt szállásra.

Utólag derült ki, hogy az Exporoyal Hotel a számlámról is levonta a szállás árát, amit a helyszínen készpénzben is kifizettem, de végül egy pár hetes huzavona után a Booking visszafizette a számlámra a jogosulatlanul levont pénzt. Nem akaródzott a szállásadónak határidőre válaszolni a Booking-nak, egyszer erről tájékoztattak. A Booking ügyintézéséért jár a pirospont, korrekten rendezték a dolgot.

Egyébként az első 4 és az utolsó 4 éjszakára foglaltam csak szállást, a többire a helyszínen kerestem. Egyszer fordult elő, hogy nem találtam, Alanya annyira tele volt a négynapos ünnep miatt, még parkolni sem lehetett, kénytelen voltam továbbautózni, és végül egy tengerparti település temetőjének a parkolójában aludtam a kocsiban. A közelben volt egy piknikezőhely, ott tudtam vacsorázni és reggelizni. Este tele volt emberekkel, ott grilleztek meg társasjátékoztak, reggel pedig edzettek páran a fűben és a kihelyezett eszközökön.

Aug. 19-20.

Na de vissza Antalya-hoz.

Itt két teljes napom volt, első nap az egyik irányba, Konyaalti felé sétáltam el, miután megnéztem a központot, második nap a másik irányba mentem, de arra már busszal, még úgy is fél óra volt (kb. 10 km lehetett) elérni a Lara beach-hez.

Estefelé hűsöltem egyet a MarkAntalya nevű plázában. Az autóbérlés tortúrájáról már írtam a 622-es hozzászólásban, most külön nem térek ki rá.

Aug. 21.

Az előző este felvett kocsival elindultam Çıralı-ba. Útközben megnéztem a Kurşunlu-vízesést és Kemert, ahol úton-útfélen oroszul szóltak hozzám az árusok.

A Flora Pension-t (amiről feljebb írtam) nem volt egyszerű megtalálni, a megadott GPS-koordináták nem voltak pontosak.

A szállás elfoglalása után strandoltam egyet (itt volt a legtisztább a víz az összes strand közül, ahol megfordultam), majd sötétedés előtt elindultam a Kiméra fényeit közelről szemrevételezni. A belépő kicsengetése után, ha jól emlékszem, 16 perccel már fent is voltam. Lefelé 12 perc volt, de akkor jobban siettem. Sokan voltak fent, sütögettek, közben teljesen be is sötétedett. Látványos volt, tetszett.

Aug. 22.

Másnapra a Düden-vízesést iktattam be, aztán Sidében kerestem szállást, találtam is a Derya Motelben, ahol 25 euróért félpanzió járt. Itt nem csak vega, hanem vegán vagy gluténmentes ételeket is tudnak csinálni.

Délután meglátogattam a strandot (ahol akár Jack Sparrow kapitánnyal és a madarával is lehetett fényképezkedni), este pedig az óvárost, ahol beszereztem néhány szuvenírt.

A Düden-vízesés Antalya keleti részén van
A Düden-vízesés Antalya keleti részén van

Aug. 23.

Indultam tovább, mert a következő éjszakára nem volt szabad szállása a motelnek. Alanyában érdemes felmenni a várba, szép a kilátás. Ekkor aludtam az autóban, amiről feljebb már írtam.

Antalya fentről csodás
Antalya fentről csodás

Aug. 24.

Törökország szárazföldi részének a legdélebbi csücskét néztem meg Anamur mellett, majd magát a várost is, bár az nem volt nagy szám. A Mamure-kastély zárva volt, azt csak kívülről láttam.

Este kivettem egy szobát Silifkében a Zeyma Otelben (120 TL), na, ennél ócskább szálláson még sehol nem aludtam. Aznap este még bementem a városba vásárolgatni, másnap, reggeli után pedig felautóztam a várhoz, amit éppen felújítottak. A kisebb-nagyobb fák között rá lehet látni a városra.

Aug. 25.

Kızkalesi felé vettem az irányt, ahol érdemes megállni, és legalább a távolból megfigyelni a tengerre/tengerbeépült kastélyt. Be is lehet fizetni hajóútra, ami elvisz oda, de ehhez a déli melegben nem volt kedvem. Árnyékban a szeles tengerparton még egészen elviselhető volt az idő. A tengerben hemzsegtek az emberek, itt volt a legnagyobb a népsűrűség a part közeli vízben.

Délután célba vettem Mersint, ahol egy lakótelepi apartmanban töltöttem az éjszakát. A szállást (nem csak itt, hanem a legtöbb esetben) előre kinéztem a Booking-on, de előre nem foglaltam. A helyi Migros-ban vettem incir-elma suyu-t, vagyis almás fügelevet, ami behűtve nagyon jó volt.

Aug. 26.

Fizetős autópályán terveztem a további autókázást, de pechemre vasárnap volt, úgyhogy nem voltak nyitva a postahivatalok. Egy benzinkúton aztán megtudtam, hogy (talán egy hétre vagy 10 napra) visszamenőleg is lehet matricát venni, szóval nyugodtan vettem igénybe a szolgáltatást. Meglepődve láttam, hogy még itt is több helyen árulnak gyümölcsöt a leállósáv szélén.

Útba ejtettem Niğde-t, hogy beszerezzek némi elemózsiát a tervezett magashegyi túra előtt. 1200 méteren már érezhetően nem volt akkora hőség, és ezt megtoldva még 1000 méterrel már tényleg egészen elviselhető volt a klíma.

Mielőtt a 2200 méteren lévő Erciyes síközpontba értem volna, megnéztem Develi-t, ahol rendesen megbámultak. Biztos nem gyakran látnak arrafelé fehér embert. 🙂

Fent kivettem egy szobát két éjszakára a Mirada Del Lago Hotelben, éjszakánként 195 líra volt félpanzióval. Úgy látszik, nem sok vega vendég fordul meg itt, mert vacsorára sült krumplit kaptam salátával, épp csak a feltét hiányzott (hacsak a kenyeret nem veszem annak). Másnap úgyszintén (na jó, leves is volt).

Aug. 27.: Erciyes megmászása

Az első éjszakát reggeli nélkül akartam kérni, de úgy nem lehetett, úgyhogy megígérték, hogy csinálnak nekem szendvicset, mivel mondtam, hogy korán szeretnék indulni a hegyre. Fél 6-ra kész is volt, nem sokkal utána indultam (akkor kezdett világosodni).

Az Erciyes megmászásához elvileg engedélyt kell kérni a rendőrségtől, sőt korábban még az útlevelet is megtartották, és csak a szerencsés visszatérés után adták vissza. Szépen el is battyogtam a rendőrségre, hogy annak rendje és módja szerint bejelentsem a túrát, ill. engedélyt kérjek.

3 egyenruhás alakkal találkoztam a bejáratnál, akiknek próbáltam elmondani, hogy az Erciyes-t (törökül Erciyes Dağı-t) szeretném megmászni, de egyikük sem beszélt angolul. Végül az egyik elővette a telefonját, és a Google Fordító segítségével megtudtam, hogy tiltja a törvény az egyedüli mászást („prohibited by law”). A törvényt persze nem mutatta meg, de végül mondtam, hogy megértettem, és elhagytam a helyszínt.

Pár perc tépelődés után úgy döntöttem, hogy azért mégiscsak megpróbálom, hiszen nem azért jöttem, hogy egész nap a szállodában henyéljek, így aztán másnap hajnalban fél liter almalével, 7,5 deci vízzel, a szállodai és néhány saját szenyóval felszerelkezve nekivágtam a hegynek.

Felfelé

Develi Kapı volt kiírva, ahol letértem a főútról, egy darabig egy sífelvonó medrében haladtam, majd a zölddel jelölt útvonalon tovább.

Két helyi fickót láttam kb. másfél órával előttem, aztán egyszercsak, miközben megálltam enni, találkoztam velük, már visszafelé jöttek. Ilyen gyorsan biztosan nem fordultak meg a csúcsról… Szót érteni nem igazán tudtam velük, az egyikük franciául tudott csak, se németül, se angolul, se magyarul.

Rajtuk kívül egy háromfős német csapattal is találkoztam: egy srác jött felfelé két lánnyal (a kép jobb oldalán), akikkel nagyjából együtt mentünk egy hatalmas sziklatömbig. Itt megálltak pihenni és tanakodni a hogyan továbbról: vagy átmászunk rajta, vagy megkerüljük.

Mondtam, hogy megkerülni talán kevésbé veszélyes és elindultam előre. A talaj viszont olyan laza és porhanyós volt, hogy néhány kisebb kőlavinát elindítottam (a felfelé és a visszaúton is), aminek a következtében a német trió jobbnak látta visszafordulni. A srácot még láttam egyszer úgy 100 méterrel lemaradva, de később nem találkoztam velük.

Az eszembe jutott, hogy a török hatóságok emberei elmehetnének pl. Ausztriába egy tanulmányútra, és megnézhetnék, hogyan kell egy túraútvonalat kiépíteni és biztonságossá tenni. Például drótkötelekkel, merthogy ilyenből errefelé egy darab sem volt. Hasonlóképpen turistajelzésekből és információs táblákból. Egyetlen sima, dinamikus kötelet láttam lefelé menet, azt is valószínűleg egy civil túrázó hagyta ott…

No de visszatérve a sztorihoz: 12.40-kor értem fel a zászlóval jelölt mellékcsúcsra, ami a korábban említett leírás szerint csak 3852 méter, innen még egy félórás út a főcsúcs. Ekkorra már be is felhősödött az ég, csak néha-néha bukkant elő a nap.

A főcsúcson áll egy igen meredek sziklatömb, aminek a megmászásához kötél és egy biztosító társ kellett volna, de egyik sem volt nálam, úgyhogy erről lemondtam, így csak 3900 méteren jártam a 3917 helyett. Tehát, ha úgy vesszük, betartottam a törvényt: nem mentem fel egyedül a csúcsra. 🙂

Erciyes-hegyről a kilátás
Erciyes-hegyről a kilátás

Lefelé

Visszafelé a kék útvonalon jöttem, még egy túrabotnak eszkábált valamit  is találtam a visszaúton, ami jól jött a meredek lejtőkön. Úgy terveztem, hogy az utolsó közel 300 métert a sífelvonóval teszem meg lefelé, ami végül sikerült is, de itt is nem várt nehézségekbe ütköztem. Kiderült, hogy jegyet csak lent lehet venni, én pedig pont fent voltam. Nem számítottak rá, hogy vannak olyan őrültek, akik gyalog mennek fel, és felvonóval akarnak lemenni… 🙂

Végül megengedték, hogy lemenjek azzal, hogy majd lent megveszem a jegyet (már nem tudom, hogy értettünk szót, mert angolul nem beszélt a kezelő). A pénztáros aztán diákjegyet adott, így 7 líra helyett csak 5-öt fizettem. Egyébként előző nap megérdeklődtem: reggel 8-tól este 6-ig járt akkor a lift.

Összesen nettó 1700 méter szintet tettem meg felfelé, 1400-at lefelé. Néhány perccel több mint 12 óra volt a túra, a folyadékom pont elfogyott a végére, kaja maradt egy kicsi. Érdekes módon semmi izomlázam nem volt másnap, talán segített a kiutazás előtt másfél héttel megejtett bemelegítő túra: egy 3240 méteres osztrák hegy megmászása (3 nap alatt, két éjszakát menedékházban töltve). Ezután viszont napokig izomlázam volt…

Összességében veszélyesebb volt, mint az egy évvel korábban abszolvált Mont Blanc-túra, hiába volt jóval kevesebb hó és van 900 méterrel alacsonyabban.

A Mirada Hotelben második éjszaka az egyedüli vendég voltam (a 105 szobás szállóban). Reggelire egy kis penészes sajt is volt a menüben, amit inkább otthagytam…

Aug. 28.

Kezdésnek szerettem volna megnézni Kayseri-t, de olyan dugóba keveredtem, hogy inkább menekültem, így is elment vele legalább egy órám.

Kappadókiában először Özkonak földalatti városát látogattam meg (belépő: 10 líra), de városnak erős túlzás nevezni, jó, ha 8-10 szoba vagy terem volt a „városban”. Ez valami ősi, korábbi civilizáció maradványa lehet, a mostani embereknek igencsak össze kell kuporodniuk, ha át akarnak menni egyik helyiségből a másikba. 60 centi szélesek és 120 centi magasak lehetnek az átjárók.

Kappadokia barlangjai
Kappadokia barlangjai

Uçhisar, Galambok völgye: na, ez már igazán tetszett. Végigsétáltam a parkolótól a sziklatemplomig a völgyben, és közben rengeteget fényképeztem. Felmentem a sziklatemplomba is, ahonnan jó a kilátás a környékre. Lent a téren mindenféle aszalt gyümölcsöt árulnak, vettem is egy kis mangót. Bár a darazsak rendesen ellepték őket, szerencsére volt előrecsomagolt is.

A Galambok völgyénél árulnak mindenféle magvat „Naturel Viagra” felirattal. Na, azt itt nem érdemes venni, 10 deka lehet egy zacskó, 20 líráért. Göremében egy sima boltban 20 dekás pörkölt csicseriborsót vettem 4,45-ért, abból be is spájzoltam.

Göremében szálltam meg a legdrágábban, először 60, majd 45 euróért adtak volna szállást/éjszaka, végül 35-ért vettem ki egy szobát a Gedik Cave Hotelben (2 éjszakára).

Aug. 29.

Ortahisar-ban felmentem a sziklaerődben, ameddig lehetett (a feléig). Szép volt a kilátás a környékre, majd Ürgüp következett. Itt végre be tudtam szerezni a HGS-matricát, de nem volt egyszerű, kellett a kocsi forgalmija is, nem volt elég a rendszám. 60 lírát csengettem ki, de lehet, hogy csak találomra fizettetett velem ennyit az alkalmazott, mert nem beszélt angolul, pedig próbáltam neki elmagyarázni, hogy milyen útvonalon használtam az autópályát.

Délután jöhetett a Zelve-völgy, ami szintén megérte. Később felmentem a Çavuşin-i sziklatemplom (vagy erőd?) tetejére, ahol elkapott egy pár perces zápor, majd visszatérve Göremébe a szállásra, kb. másfél órát esett. Ez a helyieket is váratlanul érte, nem számítottak rá. Az eső elállta után benyomtam vacsorára egy falafelt egy helyi étteremben, másnap pedig – Nevşehirt érintve – búcsút intettem Kappadókiának.

Aug. 30.

Útban Konya felé megnéztem azt a krátertavat, amiről itt szereztem tudomást (Meke Gölü), de nem nyerte el a tetszésemet. Çatalhöyük (ejtsd: Tatalhöjük) következett kora délután, amire azt mondom, hogy szódával elmegy. J A fóliasátrakban izzasztó volt a hőség, ott nem érdemes sok időt tölteni.

Konyában egyből megkerestem a Demosan Otelt, kivettem egy szobát, és elmentem megnézni a Kelebek Bahçesi-t, magyarul a Butterfly Gardent. Ezt egy nappal korábban a Tripadvisoron néztem ki. Tele van trópusi lepkékkel, érdekes volt. Mellette van egy jó nagy virágoskert, tele virágokkal, azt is érdemes megnézni. Biztonsági őrök figyelnek a rendre mindkét helyen. Este megnéztem a belvárost, közben vettem egy gözlemét vacsorára.

Az említett hotelben volt egyébként a legnagyobb választék a reggelit illetően, és csak 100 líra volt egy éjszaka. Még grillezett cukkini és sültkrumpli is volt, kenyérből meg végre nem csak a szokásos felfújt fehér.

Konya városa
Konya városa

Aug. 31.

A kijelentkezést követően Beyşehir-be hajtottam, ahol megnéztem a tópartot, aztán Ispartában ebédeltem egy olcsó helyen, ahol egy darab levágott szőnyeg funkcionált abroszként.

Útban Pamukkale felé vettem egy kiló fügét vacsorára, persze nem ettem meg mindet aznap, hagytam másnapra is. 2 éjszakára vettem ki egy szobát a Sunrise Aya Hotelben, összesen 33 euróért.

Szept. 1.

Másnap a kényelmes és bőséges reggeli után felsétáltam a híres mészkőmedencékhez (talán 35 líra volt a belépő).

Kora délelőtt még nem volt nagy a népsűrűség, de dél körül fent már alig volt hely. Árnyékban délelőtt még elviselhető volt az idő, el is ücsörögtem egy darabig, aztán megnéztem Hierapolist, legalábbis a nagy részét, amennyit kedvem volt körbesétálni.

A fürdő részen női biztonsági őrök figyelték a szabályok betartását, és egyből fütyültek, ha valaki mondjuk a korlát mögé ment fényképezkedni.

Délután visszasétáltam a szállóba, és kipróbáltam a medencét, ha már ott volt, jól is esett egy kis hűsölés.

Pamukkale híres mészkődombja
Pamukkale híres mészkődombja

Szept. 2.

A délelőtt autózással telt, míg végül a hegyi utakon keresztül eljutottam Fethiye-be. Körülnéztem a belvárosban, aztán elindultam szállást keresni.

A kinézett cím mellett volt pont egy hostel (az El Camino), ahol a legolcsóbban sikerült megszállnom az egész út során: mindössze 55 líráért, ráadásul reggelivel. Igaz, egy négyágyas szobán kellett osztozni, de volt konyha, úgyhogy ki is használtam az alkalmat, és főztem egy könnyű vacsorát.

A kilátás pazar volt, az egész öbölre és a kikötőre rá lehetett látni. Strandok csak kilométerekkel odébb voltak, egyet kipróbáltam este. Ott grilleztek és sütögették a pecsenyéjüket a parton.

Egyébként bárhol megállnak piknikezni a tengerpart közelében, van, hogy kirakják a kocsira a kajáikat, esetleg kempingasztalt, kempingszékeket tesznek az út szélére, és ott nekiállnak enni, inni, bulizni.

Fethiye csodás kikötője
Fethiye csodás kikötője

Szept. 3.

Átautóztam Ölüdenizbe, de közben megálltam egy kalandparknál egy kicsit nézegetni, ahogy helyi fiatalok mászkálnak a fák között kifeszített kötéllétrákon. Utána megnéztem az aquaparkot, amit egy nagy tábla hirdet az út szélén. Azt írja, hogy jobbra 400 méterre van, miközben a GPS 850 métert mutatott (tényleg annyi volt). Máshol is feltűnt, hogy nem tudják rendesen megbecsülni a távolságokat. Az árak elég borsosak voltak: 80 líra (vagy 12 euró) volt egy felnőtt-, 65 líra (vagy 9 euró) egy gyerekjegy…

Maga Ölüdeniz tetszett, a központja tele van éttermekkel és üzletekkel, és pont vásári nap volt, a Manavgat-i bazárhoz hasonlóan árulták a portékáikat a kereskedők. Ennél a néninél vettem is egy karkötőt, miután lealkudtam 90-ről 65 lírára. Egyébként errefelé leginkább fonttal lehetett még fizetni, úgy látszik, sok angol turista szokott itt nyaralni.

A település kb. 300 méterrel a tengerszint fölött van, a tengerparthoz egy 3-4 km-es lejtős út vezet. A strandhoz közeli részen fizetni kell a parkolásért, méghozzá 20 lírát egy napra. 1-2 órás jegy nincs.

Sok siklóernyős szállingózott lefelé az égből, ami kíváncsivá tett, el is mentem megérdeklődni, hogy zajlik ez. Egy orosz nő a főszervező, először oroszul kezdett el hozzám beszélni, azt hitte, hogy én is orosz vagyok. Reggel 9-től nagyjából kétóránként vannak időpontok, amikre lehet jelentkezni. Kb. másfél órás az út felfelé, közel 2000 méterről történik az ugrás, és fél óra múlva landol az ügyfél a strandon egy profi siklóernyős segítségével, szóval tandemugrás. 350 líra lett volna. Sokáig gondolkodtam, hogy menjek-e, de egy kicsit féltem is tőle, meg az időbe is szűkösen fért volna bele, másnap indulnom kellett vissza Antalya-ba.

Szept. 4.

A reggeli után egyből indultam, mert még Termessos-t is meg akartam nézni. 11-kor értem oda, 5 líráért fel is nyitották a sorompót, hogy felhajthassak a parkolóig. Az ilyen ókori romok nem szoktak lenyűgözni, a színházhoz viszont megérte felmenni, onnan szép a kilátás.

A kocsi leadása után visszasétáltam a szállásra, amit előre lefoglaltam a Şarampol Hotelben (10 EUR). Reggeli nélküli szállást kerestem, mert 9-kor indult a gépem Isztambulba, úgyhogy korán kellett kelnem. Nemdohányzóknak nem ajánlom ezt a hotelt, olyan penetráns bagószag volt még a fürdőszobában is, hogy nem is tudtam rendesen aludni, a tervezettnél jóval korábban felébredtem, de így legalább kényelmesen kiértem a reptérre a villamossal.

Szept. 5.

Az Onur Air belföldi járatával érkeztem az isztambuli Atatürk repülőtérre, ahonnan kb. egy óra alatt bejutottam a központba a Sirkeci pályaudvarra (egy átszállással). Innen 50 méterre van a szálloda (Grand Esen Hotel), de ezt akkor még nem tudtam, úgyhogy tettem egy felesleges kört. Mindenesetre így is túl korán értem oda, mondták, hogy 20 perc múlva lesz kész a szobám, addig üljek le, és kérdezték, hogy mit kérek inni. Vizet kértem.

10 perc sétára volt a Topkapı palota melletti park, ahol egy kis nézelődés után beálltam a sorba, és 15-20 perc várakozás után meg is tudtam venni a jegyet a palotába. Utána az Hagia Sophia-ban is megnéztem, amit meg lehetett, végül Ahmed szultán mecsetje (a kék mecset) következett. Itt még a (rövidnadrágos) férfiaknak is fel kellett venni egy szoknyaszerűséget, csak úgy lehetett bemenni, de ingyen adtak mindenkinek.

Isztambul leghíresebb épülete, a Hagia Sophia
Isztambul leghíresebb épülete, a Hagia Sophia

Szept. 6.

Délelőtt befizettem egy boszporuszi hajóútra (15 líra), ami percre pontosan másfél óra volt. Nem kérdés, hogy megérte-e.

Utána megnéztem a Miniatürk parkot, ahol Törökország nevezetesebb épületeinek kicsinyített másai láthatók.

A Miniatürk parkban épületek kicsinyített másai vannak
A Miniatürk parkban épületek kicsinyített másai vannak

Estig még bőven maradt idő a Galata-toronyra is, ahol 40-45 percig kellett sorban állni a bejutáshoz. Ekkorra rendesen befelhősödött, Isztambul távolabbi részein kiadós eső is lehetett. A szeles, borús idő némileg rontotta az élményt.

Kilátás a Galata-toronyból
Kilátás a Galata-toronyból

A Galata-hídon visszasétáltam, és megnéztem a Szulejmán-mecsetet, ahol még magyar nyelvű kiskönyvet is kaptam, melynek címe: Rövid képes útmutató az iszlám megértéséhez.

Szulejmán mecset
Szulejmán mecset

Szept. 7.

A délelőttöt a bazárokban töltöttem vásárlással, délután elvillamosoztam a Kabataş megállóig, ahonnan fogaskerekűvel felmentem a Taksim-térre. Itt 15-20 percet vártam az eleredő eső miatt (itt esett másodszor a 3 hét alatt), aztán elindultam megnézni a környéket.

Volt valami antik cuccok fesztiválja a téren, meg az Aya Triada nevű római katolikus templom a közelben. Ide pont beengedtek egy néhány fős csoportot, akikkel én is be tudtam menni. Végre valami, ami nem mecset! 🙂

Az egyik közeli, nagyobb sétálóutcában iszonyatos mennyiségű ember volt, itt azért látszott, hogy ez nem egy kétmilliós város. Késő délután még egy kis bazározás után megnéztem a tengerpartot is. Akadt néhány strandoló, és a vízelvezetés sincs megoldva, de ez nyilván nem egy turisták által gyakran látogatott rész.

Vacsora után még bementem egy ruhaüzletbe, ahol pl. 10 és 15 líráért vettem egy-egy pólót.

Szept. 8.

Reggeli után visszaváltottam euróra, ill. elköltöttem egy kis édességre a maradék lírát, aztán kimetróztam az Atatürk reptérre, hogy a déli Turkish Airlines járattal visszarepüljek Budapestre. Ez legalább nem késett.

Itt és ekkor jöttem rá, hogy ha alig van különbség a repülőjegyárak között, akkor nem érdemes a fapadost választani. Oda és vissza is kb. 46 ezer Ft volt, és a Turkish-nél ebédet is adtak, a kényelmes üléseken nem kell nyomorogni, lehet közben filmet is nézni, szóval egy fapadoshoz képest szinte luxus volt.

Összefoglaló, benyomások

Már az elején feltűnt, hogy Törökországban mennyien dohányoznak. Nálunk se bagóznak kevesen, de ott még ennél is többen, ráadásul az éttermek kinti asztalainál is többnyire megengedett, a szél pedig befújja a szagot, ami nem kellemes egy nemdohányzónak.

A másik, ami feltűnt, hogy szinte mindenhol csak azt a felfújt fehér kenyeret lehet kapni, ami úgy néz ki, mint nálunk egy fél kilós vagy kilós, miközben csak 20 dekás. Egyszer egy Migros-ban vettem egészségesebbet, más boltban nem is láttam.

Angolul egyébként elég sokan beszélnek, legalábbis én ezt tapasztaltam. Egyszer Göremében eltévedtem (gyalog), és egy rosszarcú fazon egyből vette elő a telefonját, megnézte Google Maps-en a címet, és útbaigazított. Szóval alapvetően rendesek, segítőkészek. Csak egyszer egy benzinkúton nem tudtam szót érteni a személyzettel, visszavettem a bankkártyámat, és mentem tankolni a következőhöz.

Az első héten döglesztő volt a hőség, már délelőtt 10-kor izzadtam árnyékban, pedig egy deka súlyfelesleg sincs rajtam. Utólag elgondolkodtam azon, hogy milyen szerencsések vagyunk mi az itthoni klímával, azt az évi 2-3-4 hét kánikulát ki lehet bírni, de ott (a tengerparti részen legalábbis) kb. májustól szeptemberig ez lehet. És sokan tetőtől talpig be vannak öltözve…

Ajánlott cikkek

Érdekelnek az élménybeszámolók? Sok hasznos információt tudhatsz meg belőlük!

Cimkék: ,