Namíbia, te felejthetetlen - Andreáék 3 hete

Egy hete jöttünk haza (2021 január) Namíbiából, ebből a még sokkal alaposabb felfedezésre váró, gyönyörű szépségeket rejtő, izgalmas országból.

Az ország népsűrűsége alacsony, területe pedig kilencszer nagyobb hazánknál, ezért Covidos beteg is csak nagyon kevés van, azok is inkább csak a fővárosban. Utazás előtt érdemes tájékozódni a Ministry of Health Namibia oldalon, amelyet naponta frissítenek.

Jelenleg a beutazás feltétele az országba érkezéstől számított 72 órán belüli negatív PCR teszt.

Az ország megközelítésére két lehetőség van légi úton, az egyik Frankfurtból egy közvetlen járat, a másik, amellyel mi is utaztunk pedig az Ethiopian Airlines Bécsből induló járata Addis Abebai átszállással. Ez utóbbival a repülőút 2×6 óra és 2-3 óra van az átszállásra. A gépek elég korszerű Dreamlinerek, minden üléshez saját érintőképernyős monitorral és jókora lábtérrel. A felszolgált étel is ehető, jó ízű és elegendő.

Windhoekba érkezéskor a legjobb a reptéren pénzt váltani, de nagyon sok helyen – főleg a szállásokon és az ajándékboltokban – elfogadják az USA-dollárt és az Eurót is.

Jelenleg a Magyarországról érkezőknek még vízumot kell váltani, melyet érkezéskor, a reptéren lehet intézni.

Ott tartózkodásunk három hetéből kettőt egy a fővárostól délre kb. 55 km-re található vadász-és vendégfarmon, Brigadoonban töltöttük, amely az egyik legszebb vendégfarm az országban. A varázslatos hegyek között az osztrák tulajdonos vendégei voltunk.

A farm honlapja ahol érdeklődni lehet szállás és egyéb ügyben: www.kudu.at

Egy reptéri taxival, vagy bérelt kocsival másfél óra alatt elérhető ez a körbekerített, 40 ezer hektáros terület csodálatos környezetben, színvonalas szállásokkal, úszómedencével, és szíves vendéglátással.

A birtok állatpopulációja rendkívül gazdag és bőséges, a zsiráfokat kb. 10-15 méterről lehet nézegetni, mintha egy állatkertben tennénk, csak hát itt nincs köztünk kerítés. A zebrák, különféle antilopok csapatai, a mongúzok, szurikáták és számtalan madárfaj meglesése természetes élőhelyükön mind óriási élmény.

Aki előtt pedig vadászik egy gepárd, netán leopárd, az pedig különösen szerencsésnek érezheti magát.

Tavaly épült a farm egyik hegyének csúcsán egy új apartman két szobával, fürdőkkel, konyhával, nappalival, bámulatos körpanorámával, hideg és meleg vizes medencékkel. Mi négy napot töltöttünk itt el, mondhatom, hogy aki a nyugalmat keresi egy csodás környezetben, nos, az itt megtalálja!

Az egyik napon ellátogattunk Maltahöhe közelében egy völgybe, amely évente csak 4-5 napon fogad látogatókat, ugyanis csakis itt és ekkor nyílnak milliószámra ezek a csodálatos homoki liliomok. (Sandhof lilies)

Harmadik hetünkön 2500km-es körútnak indultunk neki egy öreg Toyota Condorral, amelyre egész utunk alatt egy rossz szót nem szólhattunk. Egyszer sem hagyott minket cserben és még egy defektet sem kaptunk.

Először az Ethosa NP felé indultunk, ide végig jó minőségű betonúton lehet eljutni. Okahandjában érdemes megállni az út melletti óriási fapiacon. Itt azt hiszem minden olyan tárgy kapható, amit emlékbe haza akarsz vinni és fele áron, mint Windhoekban az ajándékboltokban. Alkudozni pedig mindenhol lehetséges!

Egy egész bolt árukészletét is elhozhattunk volna, de a kisebbik fiam nem akarta adni érte a kedvenc sportcipőjét, amely pedig felettébb megtetszett a bolt tulajdonosnak… nem is értem 🙂

A parkban Okaukuejo Campben a vízlyuk előtti házban szálltunk meg, de esőt és vizet sajnos azon kívül is rengeteget láttunk és kaptunk, elefántot és oroszlánt pedig nem, ezért egy nap s egy éjszaka után továbbindultunk az óceán felé.

Outjon keresztül Khorixasba érve szálltunk meg egy nagyon kedves, mind árban, mind pedig személyzetben barátságos helyen, az IGowati Lodge-ban.

Másnap a recepciós hölgy szerzett nekünk egy félig himba származású idegenvezetőt, aki elkalauzolt minket eme népcsoport egyik falujába, ahol az ő segítségével sok mindent megtudhattunk az ott élő emberek mindennapi életéről, szokásairól, viseletéről.

Délutánra pedig elintézte, hogy egy olyan helyen várjanak minket, ahol lehetőség nyílik sivatagi elefántokkal találkozni. Igaz, mentünk érte 120km-t, oda és vissza is, de azt kell mondjam, hogy megérte! (C39-ről a D2612-re)

Twyfelfontein a hely neve, ahol mindjárt a tetszetős Country Lodge-hoz befutva (itt érdemes lehet megszállni) nézhettük meg a kb. 5000 éve itt élt emberek bámulatos kőfaragványait.

Már várt minket Lotto a túravezetőnk egy nagy, nyitott szafarikocsival, amellyel a csodás hegyek és dűnék között zötyögtünk el egy kiszáradt folyómederig, amelynek mélyén, a homok alatt lehet némi víz, hisz tele volt zöldellő lombú fákkal, amelyek az elefántok táplálékául is szolgálnak. Egy óra nyomkeresés után megtaláltuk őket. Konkrétan hatan bandáztak éppen arrafelé.

Hát, ha valami nagy élmény volt utunk során, akkor ez volt az egyik! 🙂

Mikor naplementekor visszaérkeztünk Twyfelfonteinbe, akkor sajnáltuk igazán, hogy nem itt szálltunk meg erre az éjszakára, mert már sötétben tettük meg Khorixasba vissza az út nagy részét, igaz végig boldogan az átélt élmények hatása alatt, valamint az útra kapott biltongos-gyümölcsös-magos tálat majszolgatva, ráadásul reflektorral, mert a 120km-en keresztül senki nem jött szembe…

Kora reggel Damaralandon keresztül haladtunk tovább az óceán felé. A C35-ön autózva az út mellett, a Brandberg lábánál csodálatos ásványokat árultak, potom pénzekért…

Swakopmund előtt értük el az Atlanti-óceánt, ahol mindjárt egy óriási hajóroncs bizonyította, hogy biza, itt a víz az úr!

A Walvis-öbölbe érve egy a víz fölé épült étteremben ettünk egy bőséges haltálat. A gasztronómiai élményt színesebbé tették a közvetlenül az ablak alatt ugráló fókák.

Ha már itt voltunk, meglátogattuk a pár kilométerrel délebbre lévő partszakaszt, ahol flamingók tömegei kotorászták az iszapot élelem után kutakodva s egymással perlekedve. Nos, itt kellett volna újra megszállni, s nem nekiindulni délután négykor a sivatagnak…

De mi nekiindultunk. Az út szinte végig a Namib-Naukluft Nemzeti Parkon keresztül vezetett. Először egy parti-dűnés homok, majd kősivatagon keresztül. Aztán megláttuk a hegyeket, s azt, hogy ott bizony valami nagy vihar tombolgat, s ez különösen egyedivé tette a naplementét.

Kicsit sok időt töltöttünk itt elbámészkodva, de a hegyes terepen azért még szürkületben átjutottunk szorosok, kanyonok, szerpentinek, folyóvölgyek, csodálatos egyvelegén keresztül.

Sötétben és szakadó esőben értünk Solitaire-be, ahol már bezárt a benzinkút és minden is, és itt egy útmenti farmon érdeklődtünk, hogy melyik a jobb út Sesriembe, mert olvastuk, hogy pár napja az egyik valószínűleg járhatatlanná vált az áradások miatt.

Némi kerülővel, és kisebb-nagyobb tócsákon és vízmosásokon át jutottunk el majdnem Sesriemig. Még átkeltünk egy, a sötétben eléggé félelmetes kb. 10 méter széles vízmosáson, aztán a domb után előttünk az úton egy akkora időszakos folyó dübörgött – aminek a mélységét nem tudtuk megítélni – hogy megálltunk. Visszamentünk a dombtetőre, s ott, az ezercsillagos hotelben (autóban) töltöttük az éjszakát. 🙂

Reggel láttuk, hogy jól tettük, hogy nem vágtunk át az akkorra már kis csermellyé szelídült folyón, amely kb. félméteres sarat hagyott maga után. Mire visszafordultunk volna, jött egy hatalmas, kétkéses földgyalu és pár perc után, szinte tökéletes úton indulhattunk tovább.

A Sussus Dune Lodge hangulatos házacskáiban vettünk szállást, egészen jó áron, s gyönyörű hely, mondhatom.

Aznap csak délután tudtunk bemenni Sossusvleibe, mert meg kellett várnunk mire a szintén megáradt Tsauchab folyó kicsit visszahúzódik, hogy át merjünk rajta hajtani. Így a Deadvleibe már nem jutottunk el, mert az oda vezető homokos út szintén víz alatt volt. A környező vízben álló és vízmosta vörös dűnék viszont ritka szép látványt nyújtottak az utat több helyen elborító folyóval együtt.

Másnap a napkelte már a 45-ös dűne tetején ért minket, fantasztikus színekkel és kilátással.

Ezután a farmra visszavezető úton már csak a Baktérítőt kellett átlépnünk és egy-két nagyobb hegység szerpentinjeit leküzdeni. Útközben oryxok és hegyi zebrák futkostak mellettünk s varacskos disznók nézték elképedve, hogy ki merészeli megzavarni nyugalmukat.

Igaz, hogy mi az esős évszakban voltunk Namíbiában, de mondták az ott lakók, hogy tíz éve nem volt ennyi csapadék. Érdekes kalandokat éltünk át ezáltal és ritka felvételeket készíthettünk a vízben álló és sok helyen zöldellő, virágzó sivatagról.