Balázs egy olyan helyről hozott élménybeszámolót, ahol kevesen fordulnak meg. A Himalájához tartozó Annapurna egyik népszerű túráján vett részt sikeresen.
Tartalomjegyzék
Miért éppen Annapurna?
Nepál paradicsom a hegyek kedvelőinek, nyilván nem meglepő módon, és rengeteg kisebb-nagyobb túraútvonal van az országban. A hosszabb lélegzetű túrák közül a két leghíresebb az Everest alaptábor és az Annapurna-körtúra. Mindkettő legendás hírű. Régi vágyam volt hogy megismerjem közelebbről a Himalájákat, a két nevezetes útvonal közül végül az Annapurna-kör mellett döntöttem: egyrészt olcsóbb, másrészt a leírások alapján szebb, változatosabb mint az Everest-túra (népszerűségben viszont ez utóbbi vezet).
Az Annapurna-körtúra hagyományosan Besisaharból indul, és Pokharában ér véget, és a világ egyik legszebb túraútvonalaként tartják számon. Szégyen vagy nem, én az eredeti útvonalnak egy rövidített változatát teljesítettem, kör helyett egy félkört, a Dharapani-Muktinath távot gyalogoltam végig, ami belefért tíz napba.
A kényelem ára
Először arra gondoltam hogy magam szervezem az egészet, de mivel először jártam itt, több engedélyt is ki kell váltani és állítólag a turistáknak kötelező vezetőt fogadni, végül az egyszerűbb utat választottam, és a GetYourGuide weboldalon lefoglaltam egy teljes, tíznapos csomagot. Mintegy 800 euróba került, ami magába foglalta a hegyi vezetőt, a szállásokat, transzfereket és a szükséges engedélyek beszerzését. Egy tíz napos túráért ez szerintem kedvező ár.
Igazából nem tudtam mire számítsak, mivel az oldal leginkább csoportos kirándulásokat kínál, arra gondoltam ez is egy csoportos kaland lesz. Tévedtem, egy hegyivezetőt kaptam, csoporttársak nélkül. Ő foglalt mindent, szállásokat a hegyekben, kiváltotta az engedélyeket a nemzeti parkokba, buszjegyeket, a vendéglőkben az étlapot is elém rakta, ő vette fel és adta le a rendeléseket. Egyszóval, elintézett mindent, nekem csak hátra kellett dőlni és élvezni az utat. Vagyis hát nem egészen, elvégre ez egy több napos, több mint száz kilométeres gyalogtúra.
Felkészülés a nagy útra: mit vigyünk magunkkal
A hegyi túrázás nem játék, pláne nem a Himalájában. Mivel Thaiföldről érkeztem mindössze egy fapados-kompatibilis kis hátizsákkal, nyári cipőben és rövid ujjú pólóban, így mégsem mehettem hegyet mászni. Egyedül túrabakancsot hoztam magammal, mert valószínűleg nem jó ötlet egy új bakancsot a Himalájában, egy több mint 100 kilométeres útvonalon kitaposni.
Ha felszerelés nélkül érkeztünk, attól a veszélytől nem kell tartanunk, hogy Nepálban ne tudnánk hozzájutni. Kathmandu turistanegyede, a Thamel városrész telis-tele van túrafelszerelést árusító boltokkal, ezek némelyikében bérelni is lehet a cuccokat.
A minimális felszerelés: túrabakancs, tollkabát, hálózsák, túrabot, sapka, kesztyű, fejlámpa meg persze a hátizsák. A hálózsák azért fontos, mert ugyan mindig lesz szálláshelyünk, és ágyban fogunk aludni még négyezer méter fölött is, fűtés az nincs, így gyakran fagypont körüli/alatti hőmérsékleten fogunk éjszakázni. A szálláshelyeken van étterem, így nem kell több napra való kaját csomagolnunk és magunkkal cipelni. Készpénzt viszont igen, az árak a magassággal arányban meredeken emelkednek, a hegyi kis falvakban ötször annyit is elkérnek ugyanazért a fogásért, mint Kathmanduban.
Azt a megoldást választottam, hogy Kathmanduban veszem meg a szükséges felszerelést, majd hazahozom. A szállásomtól nem messze találtam egy túrafelszerelést árusító boltot, melynek jó értékelése volt a Google-n. Az összes cuccért – hálózsák, tollkabát, hatvan literes hátizsák, néhány túrazokni, póló, vizespalack, túrabot, fejlámpa – olyan 250 euró körüli összeget fizettem.
Szállások, étkezés, és a Dal Bhat ereje
Tény, hogy egy ilyen túra során az embernek ki kell lépnie a komfortzónából. A nepáli hegyi szállások meglehetősen egyszerűek, és minél feljebb megyünk, annál spártaibbak. Fűtés csak a központi pihenőhelyiségben van, ahol az étkezés is zajlik. Ágyban alhatunk a túra során mindvégig, takarókat is kapunk, de az nem biztos hogy elég lesz a fagypont környékén. Emiatt kell a hálózsák. Elvileg mindenhol van meleg víz a tusoláshoz, a gyakorlatban sehol nem találkoztam vele. Meleg étel szintén lesz minden nap, még 4000 méter fölött is, bár az árak meredeken emelkednek a magassággal.
Ár/érték arányban leginkább a dal bhat nevű nemzeti étel ajánlott. Ez főtt rizs, amit leöntenek fűszeres lencsefőzelékkel, és párolt zöldségekkel fogyasztják. Tápláló és finom étel, érdekessége, hogy mindenhol egy kicsit másképp készítik, más-más zöldségeket kapunk a rizshez. További előnye, hogy amikor a felét elfogyasztottuk, a felszolgáló odajön hozzánk és „utántölti” a tányérunkat, egyfajta „all you can eat” ételként funkcionál. Mint a szomszédos Indiában, itt is mindent telenyomnak curryvel. A másik jellegzetes étel a momo, ezek zöldséggel vagy hússal töltött sült vagy főtt gombócok. A hegyekben nem ajánlott húst fogyasztani, mivel lehet hogy napokig volt úton.
Nem kis pénzt fizettem a túráért, ezért inkább vegetariánus lettem arra a tíz napra, minthogy egy ételmérgezés tönkrevágja az egész kalandot. A szállások egyébként nagyon olcsók, de cserébe elvárják hogy náluk étkezzünk.
A rejtett veszélyek: ivóvíz és magasság
Egy további kérdés az ivóvíz biztosítása, mivel a csapvíz nem iható sehol, és tíz napra való ivóvizet nem cipelhetünk magunkkal. Több lehetőségünk van. Az egyik, hogy mindig megvásároljuk a szükséges palackozott ivóvizet, ami egyrészt drága, másrészt nem túl környezetbarát megoldás. Az útvonal mentén vannak pontok ahol biztonságos ivóvízzel tölthetjük meg palackunkat, viszonylag olcsón. Én a legolcsóbb megoldást választottam, a víztisztító tablettákat. A víz kicsit klórízű lesz, de az út során sehol nem lett semmi bajom tőle.
Fontos tisztában lenni a magasság veszélyeivel. Háromezer méter fölött már előfordulhat magassági betegség, a túra legmagasabb pontja pedig ötezer méter fölött van. Elkerülésének legbiztosabb módja, ha lassan haladunk. Lehet hallani lelkiismeretlen vezetőkről, akik a lehető leggyorsabban felviszik a kuncsaftot nagy magasságba, hogy aztán amikor rosszul lesz, helikopteres mentést hívjanak és behajtsák a mentés költségeit. Sőt, az ételbe kevert hashajtóval is siettethetik a rosszullétet. Mivel már letartóztatások is történtek ez ügyben, nem puszta szóbeszédről van szó. Különösen akkor kell résen lenni, ha az ár gyanúsan alacsonynak tűnik.
Kalandos út a Himalájákba
Végül eljött az indulás napja. Nem sokat aludtam az izgalomtól, hiszen ilyen volumenű túrát még soha nem vittem véghez. Vezetőm már kora hajnalban írt, hogy ott vár a szállásom előtt. Felkaptam a hátizsákot, a túrához nem szükséges cuccaimat leadtam a recepción, hogy ne cipeljek magammal mindent, és elindultunk a buszállomásra, ahol beültünk a Besisahar-ba tartó buszra. Az utazás valóban autentikus volt, mert nem turistabusszal utaztunk, hanem a helyiek által használt buszjárattal.
A nepáli buszok és teherautók igazán egyedi kinézetűek, tarka színekre festik őket, tele vannak mindenféle díszekkel, és furcsa feliratokkal (például „úti harcos”, „az utak királya”, vagy „szeretem az anyukámat”). Gyorsan fogalmat nyertem a nepáli hegyi utak állapotáról és a helyi vezetési stílus sajátosságairól. Az, hogy az utak rosszak, nem igazán írja le a valóságot, egyes helyeken az út konkrétan a Hold felszínére hasonlított. Az is kiderült, hogy előzni bárhol, bármikor lehet, hogy nem látjuk jön-e szemből valaki, az nem számít. Számos alkalommal láttam, amint a busz előzni kezdett a kanyar előtt, amikor aztán szembetalálta magát egy másik járművel, mindkettő megállt, míg végül az egyik jármű visszaszuszakolta magát a saját sávjába. A mintegy 180 kilométeres távot a busz hat óra alatt tette meg. De kiderült, hogy itt kezdődött még csak az igazi kaland.
A buszt terepjáróra váltottuk (ez két óra várakozással járt, míg össze nem jött a szükséges számú utas), és irány a hegyek. Én a sofőr melletti ülésen ültem, egy kínai nő társaságában, míg hátul négyen foglaltak helyet. Mielőtt elindultunk volna, behajtottunk egy szervizbe, ahol nekiálltak szerelni a terepjárót. Nem túl bizalomkeltő kezdet, de megnyugtattak, hogy ez csak egy standard ellenőrzés a nehéz hegyi út előtt.
A dzsippel próbaképpen átverettek egy közeli patakon, majd végre elindultunk. Hajmeresztő utakon haladtunk, centikre a szakadéktól, és olyan mértékben dülöngéltünk a gidres-gödrös terepen hogy egyfolytában kapaszkodni kellett. Az utak minőségéről annyit, hogy az egyik szakasz konkrétan egy hegyi patak volt, és sokszor keltünk át vízeséseken, amelyek az útra hullottak. Végül késő este megérkeztünk a gyalogtúra kezdőpontjára, Dharapaniba. Megvacsoráztam, majd elfoglaltam a szobámat, és aludni tértem, hogy másnap kipihenten vágjak neki a kalandnak.
Első nap: a kezdeti sokk (Dharapani – Chame)
A következő nap reggel elindultunk felfelé, csodás tájakon, fenyőerdőkön, bájos kis falvakon át, útközben ködbe burkolózó hegyeket, színes imazászlókkal díszített szentélyeket, legelésző jakokat láttunk, és néhol gyalogos függőhidakon keltünk át.
Az első napi útvonal egy 16 kilométeres gyaloglás volt, nagyjából ezer méter emelkedéssel. 1800 méterről indultunk, hogy a nap végére a 2670 m magasságban levő Chame településig jussunk. A tájat leginkább a fenyőerdőkkel borított hegyoldalak dominálták. Utólag visszagondolva talán ez a nap volt az egyik legnehezebb, mivel a szervezetem még nem akklimatizálódott a magassághoz, ezért már néhány lépés után úgy éreztem magam, mint aki több kilométert lefutott.
Második nap: az almák földjén (Chame – Upper Pisang)
A reggeli után elhagytuk a szállást, és rögtön az út elején megpillantottuk az első havas csúcsot. A bandukolás második nap már könnyebben ment. Félúton az egyik faluban megálltunk ebédelni, jól feltankoltam magam dal bhatból. Itt az is kiderült, hogy már háromezer méter fölött járunk.
Útközben több helyen is találkoztunk almaültetvényekkel. Nepál szubtrópusi ország, ezért az alma tengerszinten nem tud megteremni, hiszen az éghajlat túl forró. Itt háromezer méter magasságban viszont jól érzi magát, és úgy tűnik, a helyi mezőgazdaságnak fontos részét képezi.
Kora délután már oda is értünk a 3300 méter magasságban fekvő Upper Pisang településre. Mivel az aznapi túra befejeződött, ellátogattam a közeli templomhoz, ahonnét a környező tájra is csodás kilátás nyílott.
Harmadik nap: érkezés Manangba
Reggel csodás látványra ébredtem: a felhők eltűntek, gyönyörű kilátást engedve a 7937 méter magas Annapurna II hegycsúcsra. A táv 16 kilométer, de csak kicsiny emelkedéssel. Ezért ez egy laza nap volt, útközben nem győztem bámulni és fényképezni a gyönyörű, fehéren szikrázó havas hegyoldalakat. Ahogy haladtunk felfelé, a fenyőfák egyre ritkultak, és egyre kopárabbá vált a táj.
Manangban egy üdvözlő kapu, valamint egy, a magassági betegség veszélyeire figyelmeztető tábla fogadott minket. És egy információs tábla az itt honos, ám rendkívül ritka és veszélyeztetett hópárducról.
Negyedik nap: akklimatizáció Manangban
Manang egy elbűvölően szép falu a Himalájákban, 3540 méter magasságban. Mivel nagyon sokan akklimatizálódnak itt egy napot, tele van az Annapurna-túrát teljesítő, világ minden tájáról összegyűlt vándorokkal. Ha kiderül, hogy nem hoztunk elég készpénzt, itt még találunk bankautomatát. Találhatunk boltot is, viszonylag barátságos árakkal. És van pékség is, ahol ehetünk kakaós csigát vagy almás rétest – a következő állomásokon ilyen luxusban nem lehet részünk. Rendes utak itt már nincsenek, közlekedni lovakkal lehet vagy legfeljebb motorkerékpárokkal.
A magassági betegség nem játék, ezért nagyon ajánlatos itt egy nap akklimatizációt beiktatni – így tettünk mi is. Háromezer méter fölött jelentkezhet, aminek a tünetei szédülés, hányinger, fáradtság, légszomj. Súlyos esetekben csak egy orvosság van, minél gyorsabban leereszkedni a hegyről. Szerencsére esetemben nem voltak komolyabb tünetek. Csak egyik nap fájt a fejem, amikor ezt elmondtam a vezetőnek, azt válaszolta hogy bizonyára azért, mert nem sapkában aludtam, és „megfázott” a fejem. Igaza volt, onnantól kezdve sapkát húztam, és a fejfájás is megszűnt.
A következő nap a vezetőmmel megnéztünk egy közeli tavat, ami egy gleccser olvadékából született, majd délután egyedül mászkáltam kicsit a környéken. Elmentem egy közeli sztúpához, ahonnét megcsodáltam a kilátást. A táj mesébe illően szép, a hatalmas, 7-8 ezer méter magas hegyóriások látványa fenséges.
Ötödik nap: elhagyjuk a civilizációt (Manang – Yak Kharka)
Miután kipihentük magunkat Manangban, tovább folytattuk az utat Yak Kharka felé. Ez egy laza, tíz kilométeres túra volt, melynek során átléptük a 4000 méteres magasságot. Falvak itt már nincsenek, csak szálláshelyek. A növényzet egyre ritkult, a fenyőfákat bokrok váltották fel. A hegyi folyók is egyre mélyebben zúgtak alattunk.
Közlekedni csak gyalog lehet, vagy lóháton, néha félre kellett állnunk a szűk ösvényen, hogy elengedjük a lovakat, akik már messziről jelezték jövetelüket a nyakukba akasztott csengővel.
Hatodik nap: Thorong Phedi alaptábor
A növényzet tovább ritkult, átadva helyét a kősivatagnak. Thorong Phedi 4450 méter magasságban fekszik, ez az utolsó állomás a túra csúcspontja, a Thorong La hágó előtt. Vezetőm elmondta, hogy másnap nagyon korán indulunk, hajnali négykor, és megpróbálunk már reggel hétre odaérni a hágóhoz. Ezért pihenjem ki magam ahogy tudom.
Ahogy haladunk felfelé, a szállások is egyre puritánabbak. Fűtés nincs, a hőszigetelés is ismeretlen fogalom, az ajtók, ablakok és a fal között sokszor centiméteres rések vannak. Nem meglepő módon ez volt a legspártaibb szálláshely, és áram csak nappal volt, mivel napelemekről ment. Az viszont meglepetésként ért, hogy itt is volt wifi, igaz, nagyjából használhatatlan. Na de hát nem internetezni jöttünk fel 4500 méter magasságba.
Hetedik nap: átkelés a Thorong-La hágón
Kora hajnalban keltünk, és reggeli után azonnal útnak indultunk (kicsit meglepődtem, hogy még itt, 4450 méter magasságban is működött étterem, ahol meleg ételt lehetett rendelni).
A túra csúcspontja (szimbolikusan és szó szerinti értelmezésben is) az 5416 méter magasan fekvő Thorong La hágó. Ez az átkelés az útvonal legnagyobb próbatétele: a táv 25 kilométer, a szintemelkedés 1000 méter, amit 1500 méter leereszkedés követ, a hőmérséklet pedig -10 fok körül van. Vaksötétben indultunk el. Gyorsan kiderült hogy hiba volt a legolcsóbb fejlámpát megvenni: a próbák során kifogástalanul működött, de a -10 fokban csak néhány másodpercig volt hajlandó világítani, majd kikapcsolt. Így vezetőm lámpájára kellett hagyatkoznom.
Amikor megálltunk pihenni, kiderült hogy a kulacsainkban megfagyott a víz, fel kellett törni a jégkérget hogy ihassunk. Ahogy haladtunk felfelé, lassan kivilágosodott, a köves sivatagot pedig havas táj kezdte felváltani. Itt már semmilyen növényzet nincs.
Reggel hét óra felé a hegyi vezetőm megszólalt, hogy két percre vagyunk a hágótól. Nem láttam semmi említésre méltót, de azért mentem utána. A kanyar után valóban feltűnt a színes imazászlókkal borított havas hágó a hatalmas felirattal: Thorong La 5416 m. A felirat előtt sokan fényképezkedtek, így tettünk mi is a hegyi vezetőmmel. Mivel a hó is elkezdett esni, nem sokat várakoztunk itt, gratuláltunk egymásnak és mentünk tovább. A meredek emelkedést még meredekebb leereszkedés követte, oda kellett figyelni, hogy ne essünk el. Rövid idő múlva kiértünk a havas zónából, és hamarosan a tollkabát is lekerült. Délelőtt tizenegyre már meg is érkeztünk a célhoz, Muktinathba (pedig a leírás szerint az aznapi program 12 óra gyaloglás, ehhez képest hét óra alatt odaértünk).
Muktinath: vissza a civilizációba
Kis túlzással, visszaérkeztünk a civilizációba, Muktinath már járművekkel is megközelíthető. A város egy híres zarándokhely mind a hinduk, mind a buddhisták számára. Aznap is hatalmas tömeg volt a városban. Megnéztük a templomot, a hatalmas Buddha szobrot, és megcsodáltuk a 8167 méter magas Dhaulagiri csúcsot, amely innen jól látszik. A környék rendkívül száraz, mivel a környező hegyek felfogják a felhőket.
Tulajdonképpen itt véget is ért a túra, amelyről utólag elmondhatom, a vártnál könnyebbnek bizonyult. Nem vagyok nagy sportoló, sem hegymászó, csak alkalmi túrázó, és ez volt az első több napos túrám. Ezért szerintem ezt az útvonalat bárki teljesíteni tudja, aki komolyan áll hozzá. Persze arról nincs szó, hogy könnyű lenne, ha valakinek a napi testmozgást a fotel és a hűtő közötti ingázás jelenti, az ne nagyon vágjon bele komolyabb felkészülés nélkül.
Jomsom, a szelek városa
A következő nap már busszal mentünk Jomsomba. A vezetőm szerint jó minőségű út vezet a két település között, ezért aztán a buszban nem kapaszkodtam kézzel-lábbal, mint ahogy azt megszoktam már a nepáli utakon. Hiba volt: egyszer csak azon kaptam magam, hogy repülök felfelé, és úgy bevertem a fejem a busz plafonjába, hogy csillagokat láttam. Úgy látszik, a jó út fogalmát itt kicsit lazábban értelmezik.
Jomsom az almatermesztésről híres, legalábbis ezt volt a benyomásom az úton-útfélen árult friss és szárított alma alapján. Van itt egy repülőtér is, ahová kisgépek érkezhetnek. A város rendkívül szeles, emiatt csak napi két repülőjárat van, és csak reggel, mert délután a szelek felerősödnek. A landolás és felszállás akkor is hajmeresztő, ha nem számolunk a szelekkel. Jomsomból gyönyörű kilátás nyílik a Nilgiri hegységre: magunk előtt látjuk a hegy magassági zónáit: a fenyőerdős zöld részt, a kopár, köves barna zónát és a fehér hósapkát.
Vezetőmmel elmentünk egy közeli tóhoz és egy újonnan épült hegyi kolostorhoz, ahonnan letekinthettünk az egész völgyre. A táj teljesen más, mint a túra elején: ott zöld hegyoldalak uralták, itt pedig kopár volt minden. Utána megünnepeltük a túra végét, ami úgy nézett ki hogy megittunk valamit, közben vezetőm végig panaszkodott a nepáli gazdasági viszonyokra meg arra, hogy a cége milyen kevés pénzt fizet neki egy túráért. Finom célzás arra, hogy illene borravalót adni. Utánaolvastam mennyi az annyi, egy ilyen túra esetén napi 10-15 dollár, vagyis a 10 napos túravezetésért 100-150 dollár a szokásos borravaló. Így adtam neki 160 dollárt, amit teljes mértékben megérdemelt, mert valóban mindent megtett hogy a legkisebb gondom se legyen a túra során. Nem lehet könnyű a hegyi vezetőknek, mesélte, hogy hazaugrik néhány napra, megünnepli családjával a Diwali fesztivált és utána már megy is a következő küldetésre, négy amerikait fog felkísérni a Mount Everest alaptáborig.
Pokhara, a gyönyörű tóparti város
A következő nap felszálltunk a Pokharába tartó buszra. Miközben várakoztunk, egy hatalmas kecskenyájat tereltek előttünk az úton. A vezetőm szerint egészen Pokharáig terelik őket, a hamarosan kezdődő hindu ünnepségre, ami 160 kilométeres táv. Hat óra zötykölődés után megérkeztünk célunkhoz, amely egyébként Nepál második legnagyobb városa. Elbúcsúztunk egymástól, és megkerestem a szállásomat, majd nyakamba vettem a várost. Pokhara gyönyörű környezetben fekszik, egy hegyektől körülvett tó partján. Szép időben a dombok fölött láthatók a havas csúcsok is. A tópart kicsit turistás, tele van bárokkal és étkezdékkel, de a tó és a mögötte lévő hegyek látványa lenyűgöző.
Másnapra foglaltam egy olcsó csoportos kirándulást a GetYourGuide-on. Igazi autentikus élmény volt, mert a csoportból én voltam az egyetlen európai turista. Pokhara és környéke tele van érdekes látnivalókkal. Megnéztünk több templomot, egy barlangot, amelyben belülről kilátás nyúlt egy vízesésre, a Világbéke pagodát, ahol kötelező a csend, a Davy-vízesést amely egy sötét szurdokba hullik, és a Pumdikot Shiva-szobrot. Ez utóbbi hely volt a kirándulás csúcspontja, ahonnan elképesztő kilátás nyílik: lent látjuk a tavat, mellette a várost, fölötte zöld dombokat, afölött felhőket, a felhők fölött pedig az Annapurna-hegylánc hófödte csúcsait.
Visszatérés Kathmanduba, búcsú a hegyek birodalmától
Sajnos minden jónak vége szakad, kénytelen voltam búcsút venni a gyönyörű tóparti várostól, és másnap reggel felszálltam a Kathmanduba tartó buszra. A körülbelül 200 kilométeres utat a busz nem kevesebb mint 10 óra alatt tette meg. Útközben csodás himalájai tájakat láthattunk, és nepáli előadók klipjeit a busz elejére felszerelt tévén. Este értünk Kathmanduba, ahol még egy lazulós napot töltöttem, majd másnap fájó szívvel indultam a reptérre.
Nepál egy gyönyörű, izgalmas országnak bizonyult, ahol a természeti és kulturális látnivalók bőven ellensúlyozzák az olyan negatívumokat mint a szétdobált szemét vagy a kaotikus közlekedés. Akit pedig vonzanak a hegyes vidékek, valószínűleg életre szóló élményekkel fog gazdagodni. Egy ilyen túra során az ember nemcsak a hegyekkel küzd meg, hanem egy kicsit önmagával is – és ez az élmény teszi igazán maradandóvá az egészet.
