Sziasztok! Latin-amerikai utunk Belize-zel folytatódott, amin gyakorlatilag csak átrobogtunk, egyrészt, mert a biztonságot illetően aggasztóak voltak az infók, de főként, mert rettenetesen drága volt.
Egy hónapja voltunk úton és ekkor még nem tudtuk, meddig tart (7 hónap lett) és milyen költségeink lesznek, ezért úgy döntöttünk, Guatemala irányába átutazóban egy rövid kitérőt teszünk csak itt. A Xunantunich nevű piramist szerettük volna megnézni az ország másik felén (Mexikóból érkeztünk), rögtön a guatemalai határnál, de olyan esőzések voltak, ami minden utat elvágott a piramishoz, így ez most kimaradt. Csak egy másikat néztünk meg a közelben, így alig 2 napot töltöttünk az országban.
Gyalog mentünk át Guatemalába, ami életem első gyalogos határátkelése volt, de nem az utolsó ezen az úton. Mivel a belizeiek nem voltak túl szimpik, Guatemalaba átérve a fák zöldebbnek tűntek, az emberek kedvesebbeknek, az árak pedig jóval alacsonyabbnak.
Első állomásunk Flores volt, onnan tettünk kirándulást a Chichen Itza mögött igazságtalanul lemaradt Tikalba, ami mindkettőnk számára nagyobb csodaként hatott mexikói testvéréhez képest.
Ezután éjszakai busszal leutaztunk a fővárosba, Ciudad de Guatemalaba, amiből sokat nem láttam, mert az út előtt ehettem valamit és a következő napokat delíriumban töltöttem. A szállásunk tulajdonosa azon tanakodott, vajon mentőt, vagy egyből halottaskocsit hívjon-e rám. 🙂
Emiatt el kellett halasztanunk az Acatenango nevű vulkán megmászását, mert rögtön lepattant rólam úgy 7-8 kiló és olyan gyenge voltam, hogy még lépcsőn se tudtam felmászni, ehelyett inkább először Antigua Guatemalaba mentünk, ami (nem csak szerintem) az ország egyik legbájosabb városa.
Hogy egy kicsit húzzuk az időt és én közben erőt gyűjtsek (nem voltam hajlandó lemondani az Acatenangoról) elutaztunk az Atitlán-tóhoz. Azt tudni kell, hogy alapvetően – elvileg – az olcsó helyi közlekedés az országban egy létező dolog, viszont egyrészt borzasztóan van kialakítva, így például az Atitlán-tóhoz, ami alig 80 (!!!) km-re volt, csak 3-4-szeri átszállással és egy fél nap alatt jutottunk volna el, másrészt konkrét videókat láttunk arról, fegyveresek hogy s mint állítják meg ezeket a buszokat és visznek mindent… így a szokásunkhoz hű olcsójános verzió helyett Guatemala végül igencsak drágára sikerült, mert rá voltunk kényszerülve a turista-verzióra, ami meg hát nah… tudjuk…
Tehát így robogtunk át az Atitlán-tó széléig, onnan pedig egy lélekvesztővel – már értem, miért hívják így őket – hajóztuk át a tavat, hogy eljussunk Guatemala turistacsapdájába, San Pedroba, ami mondjuk abszolút meg is lepett, mert ahhoz képest, hogy a tó körül minden, de minden a turizmusról szól, előzetesen igen kevés infót találtunk róla. De mondjuk a turisták, ha el tudjuk kerülni őket, minket aztán nem zavarnak, néhány napot átlábadoztam, közben zseniálisan finom avokadót ettünk reggel/délben/este, kb semmi mást nem is ettem, szezonja volt és fillérekért dobták hozzánk, annyit ettem, hogy utána hónapokig rá se bírtam nézni. 🙂
Sokat sétáltunk és bejártuk az egész környéket, érdekes volt a kontraszt aközött, hogy a turisták egy csomót fizetnek azért, hogy a helyiek kimossák a ruháikat, és aközött, hogy a helyiek jórésze pedig a tóban mosott és mosdott, mert nem állt rendelkezésükre folyóvíz… de a következő napok előrejelzései kicsit elkeserítőek voltak, mármint vulkánosdi szempontjából, így siettünk vissza Antiguaba, hogy még talán jó időben mászhassunk fel.
Abból a szempontból szerencsénk is volt, hogy nem esett, de olyan hideg volt, hogy hiába kaptunk extra ruhát, az se nagyon segített. Na meg az se, hogy én még mindig néhány kilónyi deficitben voltam és hát alapvetően se vagyok egy szuper hegymászó.
Az Acatenango vulkán a Fuego (tűz) vulkán szomszédja, a történet pedig úgy szól, hogy felmászol az előbbire, úgy 3500 méterig, ott alszol egyet, éjszaka nézegeted, ahogy ki-ki tör az utóbbi, majd hajnalban mászol tovább a csúcsig a napfelkeltére. Tehát az Acatenango megmászása életem egyik legszebb és legborzalmasabb élménye volt, voltak pillanatok, hogy a barátom szó szerint hátulról tolt felfelé. Viszont életem egyik legcsodásabb napfelkeltéjének lehettem részese, ezt mondjuk amiatt, mert miattam úgy lemaradtunk, hogy nem értünk fel a csúcsig, ahol az összes csoport összetömörül, így magát a napfelkeltét a vulkán oldalában, mászás közben néztük végig. Teljesen egyedül voltunk, csodálatos pillanatok voltak persze azon kívül, hogy egy ponton konkrétan zokogtam, hogy már nem bírok továbbmászni, hagyjon csak ott a francba és majd visszafelé kanalazzon fel. De ezen kívül tényleg az volt, még a paraszt idegenvezetők se szeghették kedvemet.
Miután túléltük a vulkánt, aminek kitöréseit egész éjszaka láthattuk és hallhattuk alvás helyett, nem maradt más hátra, mint előre, azaz visszatértünk a fővárosba, pontosan arra a szállásra, ahol két hete majdnem halálomat leltem, a tulaj meg is jegyezte, hogy láthatóan jobb bőrben vagyok. Onnan készültünk tovább El Salvadorba.
